Már a múlt héten is nagyon zavart, hogy mindenki arról beszélt, hogy édesapának születésnapja van! Hiába kiabáltam, hogy nekem van születésnapom, nekem legyen(!), mindenki nevetett, és azt mondta, majd lesz neked is. De mikor?! Hiszen már Kinga barátnőmnek is volt, Veresegyházán, amikor hazajöttünk a tengertől. Neki gyertyája is volt, amit elfújhatott, apának még az sem, ebből is látszik, hogy az ő születésnapja is az enyém. Erre alszunk egyet-kettőt, és most pedig Édesanya születésnapját emlegetik. De méltatlankodásomra már csak legyintettek: -- Irigy vagy, Stefike, hát gyere, legyen ez a születésnap a tiéd is Stefikém, bár a tiéd majd csak október 19-én lesz.
De mikor van az az október 19-e? Van egyáltalán? Mert mi sem bizonyítja jobban, hogy ez az én születésnapom, mert hiszen megjöttek nagymamáék vonattal. És azt nagypapának már megmondtam, hogy kettő és fél éves vagyok, de Édesapa szerint már öt perc múlva három leszek. És mennyi az az öt perc? Én mindenre azt mondom, hogy egyre. Kérdezi nagymama a telefonban: mikor jöjjek, kis unokám? Hát azt mondom neki, gyere egyre. De a kettő meg a három, az sok, és még a 19 is az. Ráadásul, ahogy én nem tudom, hány éves vagyok, apa is mindig rávágja, mikor őt kérdezik, hogy 65, pedig 56. És Édesanya szerint ez nem vicces, és csak direkt csinálja apa, mert mindig ,,ülyéskedik'. Néha rá is szólok, hogy: apa, ne ülyéskedj, ne bohóckodj! De amikor anya cipőjébe öntöm az öntözőkannából (esti fürdőzés ürügyén) az összes vizet, akkor Édesanya nagyon dühös lesz, és azt mondja: ,,Pont olyan vagy, mint az apád! És még ugyanolyan sandán mosolyogsz is! Stefi, ennek nem lesz jó vége!'
Ha sírva, üvöltve ébredek, annak sincs mindig jó vége. Előbb csak csendesen hívom anyát, aztán amíg a tejemet melegíti, már egyre hangosabban bőgök, kiabálok. A szomszédok átkopognak, pedig anyáék nem tehetnek semmiről, és én sem, mert csak rosszat álmodtam, amiről nem tudom, micsoda, de a sötétben ott marad valami, amitől a világosban is félek, vagy legalábbis rossz. Édesanya sokszor kérdezi, hogy minden semmiségért miért hisztizek. Nem tudom, pedig szeretném neki megmagyarázni. Azt mondom: sírni akarok! Sírnom kell! Aztán amikor már a szüleim is kiborulnak, akkor Édesapa fölvesz a karjába (ha megengedem), a vállára hajtom a fejem, a meleg tarkójához bújok, és sétálunk körbe a lakásban, mint egészen pici koromban. Ilyenkor úgy érzem, nem akarok fölnőni. Kisgyerek akarok maradni. Egészen kicsi. S ha végre hüppögve megnyugszom, és apa még mindig kíváncsi, azzal vigasztalom, hogy ,,az érzékenyemben elromlott valami'. Még egy kicsi idő után azt mondom: ,,Most már megnyugodtam, anya'. åk meg csak néznek...
A kertben ünnepeltük Édesanyát, miközben az én kedvemért vettünk tortát, a tortára pedig a kedvemért méhecskét. A helyet, ahol voltunk úgy hívják, hogy: Daubnernél álltunk sorba, ahol Édesanya szépen lassan minden tortát megvett gondolatban, de aztán csak brazil diót. Azt ettük a kertben az unokatestvéremmel, akit már így is tudok szólítani, hogy unoka és úgy is, hogy Joanna. Apa középen h-val mondja, de nekem így is jó. Azért a kertben mulattunk, hogy Johanna ne kapja el azt, amitől apa is meg én is hetek óta köhögünk. Emiatt Tünde doktor néni többször hallgatta a mellkasomat, és legszívesebben nem engedne bölcsődébe. Ebben nagyon egyetértünk, mert én se akarok menni, s amikor Édesapa cipel magával a rádióba, Szupper Edit néninek meg is mondtam, hogy azért nem szeretek a bölcsiben lenni, mert ott szomorú vagyok. De a gyerekekre, a társaságra, a játékra nagyon vágyom. Beus mindig játszik velem a rádióban, és az Idegen nyelvű könyvtárban pedig a nénik szóltak hozzám úgy, hogy az csak játék lehet. Apa szerint ugyan lengyelül beszéltek hozzám, és amikor azt kérdezték, amiből én csak annyit értettem, hogy: ... po polsku?, akkor azt mondtam, hogy öhöm. Ezen nagyot nevettek. De mire apának beszélnie kellett a közönség előtt, amit én nem szeretek, addigra megjött anya angolról. És ő meg otthon viccel olyan szavakkal, amiket csak mosolyogva hallgatok. Tanul, azt mondja. Angolul. És papírokat ragaszt a konyhába, és a mosogató fölé. A tanulás miatt vagyok többet apával és a dolgozójában. Ott mondtam is, hogy ,,engem itt minden dolgozó szeret'. Hát nem tudom.
Néha nem könnyű nekem, és nem könnyű velem. Belátom, miközben anya már aludna, és én hiába sírok neki, hogy ne aludjon, mert én nem akarok...
De lássatok be ti is minél több dolgot, és akkor talán nem sírtok majd.
Addig kérem anyát, hogy holnap ne menjen el tőlem.
Addig alszunk, aludjatok hát ti is.
Nagyon szorosan ölel benneteket a nyakatoknál:
Stefánia (Már így is mondom a nevem.)