A sokak által már-már elfelejtett vajdasági festőművész 1863. június 21-én született Zomborban, 1914. május 30-án hunyt el Budapesten - Fiatalon sanyarú sorsa volt, a budapesti rajziskolából kénytelen volt kimaradni, írnokként kellett robotolnia, mert édesapja (a zombori szabócéh utolsó céhmestere) váratlanul elhalálozott, így hát - a város ösztöndíjával - festői tanulmányait csak hatévi hivatalnokoskodás után kezdhette el - 1890-ben rajztanári képesítést szerzett - 1894 és 1896 között Lotz Árpád mesteriskolájában tanult, mindenben a segítségére sietett az akkor már idős művészembernek, példaképének - Zárkózott természete miatt nehezen fogadták be a művészkörökbe, s mivel gyakran anarchista nézeteket is vallott, mellőzték, nehezen álltak vele szóba - Zomborban tájképeket festett, szegénységben élt, aludttej és zsemle volt a betevő falatja, édesapjától örökölt viseltes holmi az öltözéke - Mégis eljutott Raguzába, majd a fény városába, Párizsba, s az élete csak akkor nyert értelmet, amikor összehozták Malonyay Dezsővel, aki állandó munkát biztosított neki - Ezután nagy-nagy lelkesedéssel, nem lankadó munkakedvvel járta a falvakat, etnográfiai tárgyú rajzokat készített százával, de egyéb munkákat is - Nem sokat tudnánk róla, ha a régi festőkről írott értékes könyvében Kalapis Zoltán nem eleveníti fel emlékét, ha nem ír róla ihletetten és szakavatottan...
Képzőművészeti múltunk is feledésben merült, mint ahogyan az is, hogy Topolyán, Nagybecskereken és Zomborban is működött magyar nyelvű színház, hogy Szabadkának, ennek a szerencsétlen sorsú városnak hajdanán öt filmszínháza volt, operája, országos hírű Városi Filharmóniája. Kalapis Zoltánnak köszönhetően képzőművészeti múltunkról nem hiányosak az ismereteink. Ha elolvassuk például a Festők nyomán című kötetét, akkor megtudhatjuk, hogy Juhász Árpád festőművésznek és grafikusnak is ott a helye nagyjaink mellett, munkásságáról érdemes megemlékezni, mert amikor megismerkedett Malonyay Dezsővel, magára talált, új életet kezdhetett, mert végre állandó munkához jutott. Malonyay Dezső megbízta őt a magyar nép művészete sorozat köteteinek illusztrálásával. Ettől kezdve, vagyis 1904-től egészen 1914-ig, váratlan és korai halálának az évéig, nagy-nagy lendülettel dolgozott, kutatott, járta a nyomorúságos, de hagyományőrző falvakat, etnográfiai tárgyú műveket készített, mégpedig szép számmal. De persze idejéből másra is tellett, munkássága gazdagabbá vált, ám két iskolai faliképe is népművészeti ihletésű.
Sokan mondták akkor: ,,Senki sem tud olyan mesterien bánni a ceruzával, senki sem képes előállítani olyan grafikai rajzokat, mint Juhász Árpád. Legnagyobb sikereit éppen ceruza- és tollrajzaival érte el. Sokan meglepődtek - még a rajongói körében is sokan -, amikor egy londoni tárlaton grafikáit aranyéremmel tüntették ki. Ekkor mindenki felkapta a fejét, akkor mindenki tudta, hogy Juhász Árpád mesterien kezeli a ceruzát...
A Malonyayval való szerencsés találkozás után Gödöllőn telepedett le, egy ideig a szecessziós művésztelepen dolgozott, tagja lett egy rangos körnek, habár a vele összebarátkozó festőket a kritika nem tartotta nagyra, munkáikat sem értékelték sokra. De aztán a gödöllői művészcsoport is jobb, méltóbb elbírálásban részesült, bár sokan még hosszú ideig mellőzték Juhász Árpádot és munkáit. Herceg János ezt írta róla (nem véletlenül csalódottan és elkeseredve): ,,A művész emlékét a pesti temető hideg földje és a híres bácskai közöny takarja.'
A művész nehezen tűrte, viselte el mindazt, ami körülötte történt. Mindenütt a haszonelvűség érvényesült, a jóság, a szeretet, a szépség hódolata tűnőben volt. Mindezt felismerve a fiatal művész lázadóvá vált, különc lett. Elutasította a rideg polgári konvenciókat, rémülettel töltötte el az élet, a világ, amelyben élni kényszerült. Ezért akart mindenáron visszatérni a földhöz, az áldott természethez. Így lett fogékony az anarchista eszmék iránt, a Tolsztoj által hirdetett igék, a krisztiánus gondolatok iránt, de mivel a jobbítás érdekében semmit sem tehetett, emberkerülővé vált, a társadalmat megvetette. Úgy akart élni, mint akinek senkije sincs a világon. A művei azonban nem tükrözték ezt az életszemléletet. Élete utolsó napjáig, az utolsó ceruzavonásig akadémikus, szigorú akadémikus szellemben alkotott, csak elvétve billent ki a rend egyensúlyából.
Méltatói nem dicsérték agyon. Még baráti körben sem volt sikeres alkotó. Lyka Károly így minősíti nekrológjában: ,,az igénytelen egyszerűség netovábbja volt'. Lakos Árpád a Pesti Hírlapban megjelenő Egy csendes ember halálára című cikkében azt írta, hogy a művész ,,kerülte a sikereket, a sikerek is messze elkerülték őt'. Nálunk Herceg János foglalkozott vele behatóbban a Kalangyában az Egy elfelejtett bácskai festő című írásában. Olvassuk csak!: ,,Tipikus kismester volt, nem tört magasra, beérte azzal, hogy szerény feladatait tökéletesen tudta megoldani. Természetéből hiányzott az új, a sehol fel nem lelhető eredmények utáni törekvés'. De róla, munkáiról ma már másmilyen kép bontakozhat ki, tudjuk. Juhász Árpád újjászülethet, mert talán éppen az egyszerűsége az, ami nagyra értékelhető...