Amikor az ismerősöm azt mondta: majd meglátod, milyen belevaló teremtés is Jánoska, azt hittem, egy fiatalember ül majd ,,toll elé'. Helyette egy húszéves, az anyanyelvét egy kissé akadozva beszélő, jól öltözött, korát meghazudtolóan érett nagylány köszönt rám, és rázta meg férfiasan a kezemet. Elnevette magát, amikor beismertem, hogy fiút vártam, és megígérte, elmondja majd a neve történetét is, mert nem hívják véletlenül Jánoskának.
- Tudom, nem hangzik valami jól, ha azzal kezdem, hogy én már jól eltántorodtam a nemzetemtől - mondja megfontoltan. - Persze, így sem fogalmaztam egész pontosan, mert az anyám, az egész rokonság magyar, csak az apám szerb és nincs is nagy rokonságom az ő részéről, csak a nagyszülők. De Belgrádban születtem, az édesanyám az egyetem befejezése után ott kapott állást, és ottmaradtunk. Mostanában, ha rokonlátogatásra jövök, gyakran mondják féltő szeretettel, mi is történt volna, ha anyám nem ragaszkodik annyira a barátnőjéhez, aki mindenáron Belgrádban akarta folytatni egyetemi tanulmányait. Mehetett volna az anyám Újvidékre is, akkor még nem volt divat Magyarországon diákoskodni, de ő a barátnőjével tartott. Azt hiszem, az ilyesmi az ember életében sorsszerű. Az anyai nagyszüleim nem voltak nagyon tehetősek, nagymama sose dolgozott másutt, csak otthon, nagyapa teherkocsit vezetett egy nagyvállalatban és egy fizetésből nevelték a három gyereket. Anyám volt a legfiatalabb, s a két bátyja mindig is úgy kezelte mint a legkisebbet, a gyengét. A családja ugyancsak felnézett anyámra, elsősorban azért, mert noha nem beszélt kifogástalanul szerbül, az egyetemi vizsgákat sorra idejében letette, és az utolsó három évben az évfolyam legjobbja volt. Amikor már nagyobbacska lettem, megkérdeztem tőle, mi a csoda hajtotta ennyire. Azt mondta, nagyon jól tudta, hogy az apja fizetéséből csak nagy keservesen taníttatták a szülei, ezenfelül ő mindenáron más, több akart lenni, mint amire a család számított. Mert a rokonság azt hajtogatta, hogy az egyetemi oklevél megszerzése után ,,akár még valami főnök is lehet majd a községházán'. Hát anyám a kisvárosi községházánál többet akart.
Az oklevél megszerzése után azonnal munkát kapott egy híres vállalatban és nagy léptekkel haladt a pályán előre. Először Londonba küldték két évre, hogy a nyelvtudását tökéletesítse, majd kölcsönt kapott lakásvásárlásra és egyre magasabbra hágott a vállalati ranglistán. Egymás után kapta a külföldi megbízásokat. A vállalata ugyanis világszerte vállalt munkát és két-három évenként cserélték a képviseletek vezetőit. Amerikán kívül anyám bejárta a világ jó részét. Az ilyen életmód jól jövedelmezett ugyan, de nem hagyott neki időt arra, hogy éljen is, az évek pedig kíméletlenül múltak. A barátnőjétől, na meg anyámtól tudom világra jövetelem történetét. Akkor anyám már 34 éves volt, néhány, de nem tartós kapcsolattal a háta mögött. Ő mindenáron gyereket akart, de nem férjet, házassági kötelezettségeket. Azt mondta, keres majd egy olyan férfit, aki megfelel az elvárásainak, és szül majd tőle egy gyereket. Így ismerkedett meg apámmal, aki valóban rendkívül jóképű közéleti személyiség volt. Csaknem egy évig tartott a kapcsolatuk, azt hiszem, anyám - életében először - maga is szerelmes lett, mégsem ment férjhez. Amikor apám megtudta, hogy terhes, mindenáron el akarta venni, de anyám tiltakozott. Nem tudná megszokni apám életvitelét, úgyis válás lenne a vége, hát jobb, ha meg sem esküdnek, mondta. Így lettem én zabigyerek. Már iskolába indultam, amikor apám megnősült, addig legalább ötször akart anyámmal megesküdni. De a házassága után is fenntartotta velem a kapcsolatot. Hamarosan külföldre mentek, most is ott él, született egy fia. Évenként egyszer-kétszer hazajönnek, nyáron rendszerint én is velük nyaralok a tengeren. Az életem teljes egészében anyámhoz kapcsolódik. Azt hiszem, a születésem pillanatában ébredt fel anyámban a magyarsága. Apám ugyanis azt akarta, hogy Jovana legyek, így is vagyok beírva az anyakönyvbe. De anyám eldöntötte: az ő lányának magyar neve lesz, méghozzá olyan, amely ellen senkinek sem lehet kifogása, az itthoni rokonságnak meg apám szüleinek sem. Hát Jánoska lettem és engem valóban mindenki így hív, csak a dokumentumokban vagyok Jovana.
Az utóbbi egy évben rengeteget tépelődök azon, mekkora egy szülő felelőssége, mikor vállalhat egy nő anyaságot és meddig mehet nevelés közben. Szabad-e, erkölcsös-e, humánus-e azért szülni, hogy öregségünkre ne legyünk magányosak? Vajon a gyermekünkért csak addig vagyunk felelősek, amíg nem tanul meg járni, beszélni, vagy egy életen át? Sajnos, későn kezdtem a kérdezősködést, a válaszokra majd magam jövök rá, ha a sors ad rá alkalmat. Anyám családjának tagjai ugyanis nagyon rövid életűek, úgy látszik, ilyenek a génjeik. Nyolcéves voltam, s anyámmal éppen Afrika egy elmaradt országában éltünk, amikor itthon meghalt a nagymama. Anyám munkaszerződése két évre szólt, azzal a megszigorítással, hogy ez alatt az idő alatt csak egy alkalommal jöhettünk haza, így a temetésen sem voltunk jelen. Négy hónapra rá meghalt a nagyapa is, az ő temetésén már itthon voltunk. Nem kötődtem szorosan a nagyszülőkhöz, de ha anyámnak hirtelen Londonba, Moszkvába, Delhibe kellett utaznia, rendszerint a nagyi vigyázott rám. Halálával még ettől a segítségtől is megfosztott bennünket a sors. Anyám görcsösen ragaszkodott minden külföldi küldetéshez, amelyekre már együtt mentünk. Én az elemi nyolc osztályát négy országban fejeztem be - angolul. Nekem anyagiakban az égvilágon minden megadatott: teniszeztem, zongoráztam, sportoltam, nyaraltam, teleltem, kizárólag márkás cuccokban járok. Anyám betegesen szerette a pénzt, azt mondta, ez az egyetlen módja annak, hogy biztonságos legyen az éltem. Líbiában dolgozott, amikor meghalt az idősebb bátyja, 62 évesen. Két év múlva, 56 éves korában elhalálozott a másik bátyja is. Most sokszor gondolkodom azon, hogy az Isten ily módon akarta anyámat figyelmeztetni, hogy törődjön már végre mással is, ne csak a pénzkereséssel, de nem értette meg a figyelmeztetést. És nem készített fel arra, hogyan éljek, ha egyedül maradok. Nekem ő volt a mindenem: az anyám, az apám, a barátnőm, a rokonságom, a támaszom, a tanácsadóm. Most újévkor múlt egy éve, amikor egy rutinvizsgálaton felfedezték a betegségét és négy súlyos műtét után augusztusban meghalt. Apám a családjával eljött ugyan a temetésre, de egy hónap után vissza kellett mennie, neki is vannak kötelezettségei. Másodéves egyetemi hallgató vagyok, de nem tettem le minden vizsgát. Anyám halála után szinte elvesztem. Sokszor, ha nem jön álom a szememre, jajveszékelve kérem tőle számon, miért szült meg, ha ilyen korán egyedül hagyott. Persze, a halottak nem válaszolnak, élőkből meg már alig van, aki annyira közeli volna hozzám, hogy ilyen kérdésre válaszolhatna. Nézzen rám: elmúltam húszéves, van egy berendezett belgrádi lakásom, kocsim, két külföldi bankban betétkönyvem szép összegekkel. De sokszor kérdezem magamtól: Jánoskám, minek mindez neked? Tegnap beszéltem telefonon apámmal, a hónap végén jön majd haza. És sikerült elintéznie, hogy velük éljek. Nem tudom, mennyit örököltem anyám génjeiből, meddig tart majd az én életem, de azt az egyet biztosan tudom, hogy nem szülök gyereket.