* Gyakran megkérdezik tőled, mennyire rossz érzés, hogy nem vagy társulattag egy kőszínházban. Én most ennek a pozitív oldalát ragadnám meg: mi a szépsége annak, hogy szabadúszó vagy?

 — Bár a szabadúszásnak megannyi nehézsége van, ilyen például a bizonytalanság érzete, éppen a kiszámíthatatlanságában, a változó lendületében rejlik a szépsége is. Rengeteg új energiával és impulzussal találkozom. Van egy sodró lendülete, egy jó értelemben vett kiszámíthatatlansága, és úgy vélem, ezáltal megmaradt bennem egy állandó nyitottság, egy spontaneitás, hiszen az ember folyamatosan új kihívások elé kerül. Egy társulat együtt jár a biztonsággal, az otthon érzésével, de mindkét színház, melyben játszom, egy biztos bázis, melyre lehet támaszkodni. A szabadságom révén saját projektumokba is belefoghatok, mint például egy önálló zenés est, illetve a férjemmel, a szintén színész Széplaky Gézával közös produkciókat készíthetünk. Nemrég megadatott az a lehetőség, hogy bekerültem a Madách Színházba, mely egy rendkívül izgalmas terep lesz számomra, hiszen a színészi és az énekesi oldalam találkozik a hegedűs múltammal. Az Egyszer, vagyis a Once című darab a műfaját tekintve inkább zenés dráma, mint musical, s olyan színészeket kerestek, akik nagyon jól játszanak hangszeren, hiszen muzsikálni is kell a színpadon. Nem unatkozom, és igaz ugyan, hogy nincs meg az anyagi biztonság, de a gondviselésnek is köszönhetően az egyik szerep hozza a másikat. Egy picit úgy érzem, hogy isten tenyerén ülök, hálás vagyok, hogy szabadúszóként a víz felszínén tudtam maradni. Folyamatosan olyan lehetőségek találnak meg, amilyenekre egy fiatal színésznő vágyik, legyen az prózai vagy akár zenés felkérés.
 

* Mennyiben más egy előadásban hegedűn játszani, mint amikor zenészként lépsz fel? Ha jól tudom, van egy zenekarod. 

— Igen, van egy zenekarom, mely az Eclectika nevet viseli, én pedig részben énekesként, de főleg hegedűsként vagyok a tagja. Világzenét játszunk, és a csapaton belül nagyon érdekesen találkoznak a különböző zenei hagyományok és formavilágok. Szathmáry Melinda az együttes vezetője, és leginkább az ő szerzeményeit játsszuk, egyéb feldolgozások mellett. Teljesen más „színészaggyal” hegedülni, mint szimplán hegedűsként, az puritánabb. Azért is örülök nagyon a Once-os felkérésnek, mert végre „csak” zenészként gondolkodhatok. Az utóbbi időben az Eclectikán kívül mindig volt valami többletjelentése a hegedűnek, ha azzal együtt jelentem meg a színpadon. Szép kihívás lesz számomra az előadás, emberiek, izgalmasak a prózai jelenetek, s emellett táncolva, énekelve fogok hegedülni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Örülök, hogy egy picit visszatérhetek a hegedűsgyökereimhez.

Szemerédi Bernadett (fotó: Baksi)

* Milyen szerepekben lehet látni téged a szarvasi Cervinus Teátrumban és az Udvari Kamaraszínházban? 

— A Cervinus Teátrumhoz egy operett szereplőválogatása kapcsán kerültem. Végtelenül örültem, amikor megkaptam a Lili bárónőben Clarissa szerepét, ami később bevonzotta a bohókásabb, játékosabb és könnyedebb karaktereket. A közös szimpátia és összhang eredményeként elkezdődött egy közös gondolkodás a színház vezetőivel. Szarvasról sok embernek a vízi színpad jut eszébe, ez viszont csak nyáron működik, de a Cervinus Teátrum mint kőszínház egész évben játszik. Később a Valahol Európában című musicallel gazdagodott a közös repertoárunk, abszurd darabként a Szigorúan tilost kell megemlítenem, ezenkívül a Fekete Péter operettben, a Macska a forró bádogtetőn, a Hotel Menthol, az Ármány és szerelem című előadásokban, valamint egy könnyed kabaré-összeállításban láthatnak a nézők. Havi rendszerességgel tartunk felolvasószínházi apropókat, amikor a színész valójában improvizál, így a néző egy kis betekintést nyerhet a kulisszák mögé. Sűrűn vannak vendégszerepléseink, nemrég például a Városmajor deszkáin debütálhattunk a Csodaszarvas, valamint a Valahol Európában című musicallel. Úgy látom, egyre több helyen megismerik a színház nevét. Szerencsés vagyok, mivel kiváló művészekkel alkothatok egy csapatban. Az Udvari Kamaraszínházzal hat éve dolgozom együtt, jelenleg a Halottak napjától virágvasárnapig, a Kié ez az ország? és a Fehér Szarvas című előadásokban vagyok látható. Ennek a színháznak a működése összefügg az én missziómmal, hogy a Kárpát-medencében olyan helyekre is elvigyük a színházat, ahol ritkán vagy egyáltalán nem tartanak színialkalmakat.
 

* Milyen előnyt tudtok kovácsolni a férjeddel, Széplaky Gézával abból, hogy mindketten a színművészeti pályán dolgoztok? 

— Korábban nem volt színész párom, egy kicsit szkeptikus voltam ezt illetően, hiszen mégiscsak ott van az a bizonyos rivalizálás. Lehet, hogy a mi esetünkben az volt a lépéselőny, hogy előbb munkatársak voltunk, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, és ott szerettünk egymásba. Sokkal jobban tudunk örülni a másik sikereinek, mint a sajátunkénak, és sokkal jobban fáj a másik kudarca, mint a sajátunk. Nem instruáljuk egymást, nem játszunk megmondóembert, inkább tanácsokat adunk a másiknak. Szeretjük figyelni egymást próba közben, ha közös darabban vagyunk benne, ami hála istennek elég sokszor megadatott, és bízom benne, hogy megadatik a jövőben is. Inkább egymás szárnyai vagyunk, mintsem béklyói. Közös projektumként verses-zenés estünk van, és úgy érzem, inspirálólag hatunk a másikra.

* Hogyan kell elképzelni Szemerédi Bernadett önálló zenés estjét? 

— Az első valójában egy jótékonysági koncert volt, hiszen évekkel ezelőtt elkezdtem támogatni a bélfenyéri Szent Miklós Gyermekotthont, és pénz híján a művészethez nyúltam. Mivel ez egy katolikus fenntartású intézmény, főleg keresztény repertoárral léptem fel. Hosszú ideje kacérkodtam egy zongorával kísért est gondolatával, és Balog Tibor felkérésére igent mondva tavaly a Kisvárdai Színházi Fesztiválon debütálhatott az erre az alkalomra született Sosem elég. Olyan dalokat fűztem egybe, amelyek hatással voltak rám — emberileg is, művészként is. Ehhez hasonló produkciót vártak tőlem az idén is, így született meg a Szabadon című összeállítás. Emellett van egy közös verses estünk, mely az IstenSzeretők címet viseli, és sok helyre hívják. 
 

* Fiataloknak is tartatok foglalkozásokat, a VM4K-ban is volt erre példa. Mesélnél erről? 

— Drámafoglalkozásról van szó, és tanulságos önismereti, illetve gyerekismereti út ez valójában. Egy pályázati felkérés kapcsán megkerestek bennünket, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek, kamaszoknak állítsunk össze egy egyórás programot, mely a színház és a drámapedagógia nyelvével hoz közelebb bizonyos fogalmakat, értet meg problémákat. Alsósok, felsősök, valamint középiskolások számára készítettünk egy némileg improvizáción alapuló anyagot. Érintettük a többi közt a lopás kérdését, a Facebookot, a médiát, az igazság-hazugság határvonalait, a csordaszellem kontra különcség kérdését, az alkoholt és a dohányzást, a testvéri kapcsolatokat, az illemet. Később egyre több felkérést kaptunk, és kiszélesedett a „repertoárunk”. Legutóbb a szabadkai VM4K kamasztáborában jártunk, és igyekeztünk óvatosan nyitogatni a fiatalok lelkét.

* Megtaláltad a helyed Magyarországon, otthon érzed magad?

 — Attól függetlenül, hogy hol élek, én mindig délvidéki lány maradok, hiszen ebből a kohóból, fészekaljból származom, itt cseperedtem föl. Hálás vagyok a Gondviselésnek és a szeretteimnek, hogy tizenöt évesen átjöttem egy teljesen ismeretlen országba, ez csak hozzáadott a személyiségemhez. Így váltam azzá, aki vagyok. A jég hátán is meg tudok maradni. Igénylem azt, hogy rendszeresen hazajárjak, hiszen a szüleim, a nagyszüleim még mindig Hódegyházán élnek, fontos, hogy fel tudjak lépni a szülőfalumban, mert én így vagyok egész. Másként dobban a szívem, ha otthon lépek a deszkákra, és ez így is marad.