— Nem vagyok olyan szülő, aki mindenáron befolyásolni akarja gyermeke döntését — mondja hosszas gondolkodás után, szórakozottan verve a hamutartóba cigarettája hamuját —, pedig most szívesen megtenném. Egyszerűen nem tudom már elviselni a fiam kínlódását, de nem tudok rajta segíteni. Az idő majd nyilván teszi a magáét, de a fiam már negyvenhárom éves, és azt hiszem, nincs túl sok ideje az újrakezdésre. Nagyon fiatalon mentem férjhez, alig tizennyolc évesen. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb, de elsőként kötötték be a fejem. Az apám nagyon szigorú ember volt, nevelési elve az volt, hogy egy kis veréstől a gyerek nem sántul meg, de észre tér, ha csintalan. Mivel a nyolc osztály után nem akart tovább iskolába járatni, úgy gondoltam, ideje, hogy a saját lábamra álljak. Megismerkedtem a férjemmel, aki a város egyik autószerelő műhelyében dolgozott fiatal mesterként. Egy év udvarlás után összeházasodtunk, és a férjem özvegy édesanyjánál maradtunk, akinek háromszobás udvari lakása volt.

Minden úgy indult, hogy szép, harmonikus családi élet vár rám, de a sors sajnos sokszor rácáfol az elvárásainkra. Két évvel az esküvőnk után megszültem a fiamat, és már akkor megbeszéltük a párommal, hogy elég lesz egy gyerek, így neki megadhatunk mindent, amit mi nem kaptunk meg. Amikor a fiam betöltötte a második életévét, elkezdtem dolgozni egy vegytisztító magánüzemben. Eleinte mindenes voltam, később a vasalás lett a feladatom, és harminchét év vasalás után innen kerültem nyugdíjba. A fiam középiskola után egyetemre akart menni, imádta az állatokat. Közben az ország sajnos szétesett, a vállalatok tönkrementek, így a férjemé is. Ő nagyon nehezen viselte a munkanélküliséget, nem is volt elég rámenős, nem tudott magának új állást szerezni. Valójában én vasaltam össze a háztartás és a fiunk belgrádi tanulmányainak költségeit is. Ezt a férjem nem tudta feldolgozni, és inni kezdett. Eleinte csak mértékkel, de egyre gyakrabban jött haza az utca mindkét oldalát érintve. És semmi sem érdekelte. Sem türelmem, sem erőm nem volt kezelni az új helyzetet, ezért elváltunk. Ettől függetlenül jó viszonyban maradtunk.

A fiam abban az időben ismerkedett meg egy itthoni lánnyal. Harmadéves volt az állatorvosin, amikor eljegyezte a leányzót. Jól kijöttek egymással, de a kiszemelt szüleinek nem felelt meg a fiam, mert elvált szülők gyereke volt, ráadásul egy iszákos, munkanélküli mester fia. Amikor a fiam diplomát szerzett, és bejelentették a lány szüleinek az esküvőt, annak apja azt mondta: náluk bizony dolgozni kell, van 20 hold föld, és bikahizlalással foglalkoznak, elkel a fiatal munkaerő. A fiam azt mondta, ő nem azért tanult, hogy földet szántson, de a lányuk bármikor segíthet, ha szükség lesz munkaerőre. A szülők el tudták érni, hogy a lány felbontsa az eljegyzést, és három hónap múlva hozzáment az apja által választott állattenyésztőhöz. A fiam belebetegedett a szakításba, a lány férjhezmenetele pedig olyan keserűséggel töltötte el, hogy alig tudtam életet lehelni bele.

Múltak a hónapok. A volt férjem meghalt. Anyósom lakását a fiam örökölte. Amikor bejelentette, hogy mezőgazdasági gyógyszertárt akar nyitni, eladtuk az örökségét, vettünk egy kétszobás lakást, és maradt annyi pénz, hogy beindította az üzletét. A volt menyasszonya szült egy kislányt, a fiam pedig élte a magányosok életét. Aztán egyszer csak a lány elvált. És akkor megindította a harcot, hogy visszahódítsa a fiam — az én segítségemet kérve. De a fiam hallani sem akart ilyesmiről. Addig, amíg az akkor hároméves kislányt meg nem ismerte. Kibékültek. A fiam szinte kivirágzott. Imádta a kislányt, ami kölcsönös volt. De megesküdni nem akart. Egy évvel ezelőtt rosszul lett a fiatalasszony, és a vizsgálat kiderítette, hogy egy csaknem 3 kilós rosszindulatú daganat van a szervezetében, áttétekkel. Meg sem próbálták műteni, az orvosok szerint semmi értelme sem lett volna a beavatkozásnak. Tavaly októberben temettük el. Azóta a fiam olyan, mint egy alvajáró. Egyedül a kislány rázza fel, ha eljön hozzá. Az ősszel indult iskolába, minden új jegyet megmutat a fiamnak. Már megbeszélték, hogy ha nagy lesz, ő is állatorvos lesz, és azokat a jószágokat gyógyítja majd, amelyeket Gangi etet. A fiam neve Gábor, de a kislány Ganginak nevezte el. Most én látom el a fiam háztartását, én főzök, ha a kislány nálunk van délelőtt, én foglalkozom vele. Már szóvá sem merem tenni a fiamnak, hogy ideje volna fészket raknia. Azt mondja, az ő fészkét szétrúgták a „gondos” szülők. Most az foglalkoztatja, hogy örökbe fogadja a kislányt. Ha sikerül, talán megnyugszik, és nem megy mindennap a temetőbe, mint most. Én megfogadtam, hogy nem tanácsolok semmit. Mert a pokolba vezető út majdnem mindig jószándékkal van kikövezve.