Nem egyszer bizony pirulnom kell bizonyos kollégáim, barátaim helyett, akik vad indulatukban annyira megtapossák egykori közös ismerősünket, barátunkat, egykori jó barátainkat, hogy így, teljesen kivetkőzve önmagunkból nem ismerünk rájuk, nem tudjuk hová tenni őket, annál kevésbé, mert ők voltak a szelídség megtestesítői, a mások álláspontjait méltányolók, s ha kellett, bátran védelmezők. Most mi üthetett beléjük hirtelen, kérdezzük magunktól elkeseredve, kiábrándulva, szégyenkezve helyettük is.
Ennél is arcpirítóbb, kiábrándítóbb számomra, amikor önmagamon kell tapasztalnom, hogy az egykori és mindmáig becsült jó barátomat a felhevült vitában valaki részéről a gyalázkodásnak, a gyűlöletnek olyan mocskos áradata éri, hogy a kezemet se merem érte mozdítani, mert megrémülök a gondolatától is, hogy ha megszólalnék a védelmében, vele azonosítanának.
Hány ilyen és hasonló helyzetet élünk át ,,baráti' összejöveteleink, beszélgetéseink, vitáink során!
Persze az élet ezzel nem áll meg, megy minden tovább, csak a keserűség, az önvád, a bűntudat halmozódik föl bennünk, az önbecsülésük bizonytalanodik el és a kettős kiábrándultság érzése: önmagunkból és barátainkból.
Nehéz teher. Mégis cipeljük magunkkal mindenhova még az álmainkban is, mert nem tudjuk lerázni magunkról.
Mostanában talán a legtöbbet azon kapunk össze, hogy ki a magyar.
Nem így kimondva, mert bizonyos körökben szinte már szégyen kiejteni a szánkon azt a szót, hogy magyar, jóllehet mindannyian ezen a nyelven vagdalózunk, de közben egyikünk se szeretné magáról azt a látszatot kelteni, hogy magyarkodik.
Mert, bizony, mintha eljutottunk volna erre a mélypontra. Eljutottunk? Inkább azt mondanám: lesüllyedtünk.
Mi, akik nem túl rég még nyíltan, vagy némi, pislákoló lelkiismeret-furdalással ugyan, vállaltuk jugószlávságunkat. Jól van, no: csupán jugómagyarságunkat.
Ami különb volt minden magyarságnál. Tettük ezt annak ellenére, hogy valahol a tudatunk mélyén olykor-olykor megmoccant bennünk valami. Valami olyasmi, hogy valaha is, egyetlenegyszer is megkérdezték volna tőlünk, akarnak-e jugómagyarok lenni? Valahol, valamikor, valahogy mégis beleszoktunk ebbe. S már-már büszkébben viseltük, vállaltuk, mint a magyarságunkat.
És mostanság, itt és most, ki a magyar? Ezt a kérdést ugyan nem tesszük fel még baráti beszélgetés során sem, önmagunkkal vitatkozva se már, mégis mintha állandóan jelen volna, vissza-visszatérne közénk, mint valami makacs, mindmáig megválaszolatlan kérdés.
Zajosabb formában alighanem épp a magyar pártjaink között. Hogy melyik közülük a magyarabb, értsd: az öt közül melyik védi legkövetkezetesebben a délvidéki magyarság érdekeit.
Ez a kérdés bizonyára az itteni, maradék magyar tömegekben is felvetődik, csendesen, úgy ahogyan ez a reményüket vesztett tömegekben felvetődhet. Ti ott ,,fönt' csak marakodjatok, mi már réges-rég beletörődtünk változtathatatlan sorsunkba. Mert ha ti ,,okosok' ott fenn nem tudtok megállapodni a dolgok lényegében, hogyan tudnánk mi ,,oktalanok' itt lenn, ahol nekünk két dolog adatott meg: a tűrés és a változtathatatlanba való csendes belenyugvás.
Régi és volt jó barátok, volt jugómagyarok és újmagyarok eme dolgokon vitatkozva és veszekedve, köpködjük, tapossuk egymást, miközben önvád és szégyenérzet mardos bennünket, ha mardos, mert olykor már csak színlelés az egész, kivéve a tegnapi útitársunk szembeköpködését, ami tulajdonképpen csak virtuális szembeköpősdi, mert ez leginkább olyankor történik meg, amikor az illető nincs jelen, hogy ténylegesen visszaköpködhessen.
Hogyan süllyedhetünk idáig?
Talán, mert sohasem is voltunk sorsdöntő dologban azonos véleményen, egy akaraton.
Most öt vagy ötödször öt pályán futtatjuk egymást földbe verő, egymást eltipró ,,eszméinket'.
Hová vezethet ez?
Sokan megpróbáltak válaszolni rá.
Egy nemrég elhunyt nevességünk, aki bőven megtapasztalta a kisebbségi létet, így válaszolt: egy többségi nemzet megengedheti magának, hogy civakodjék, pártoskodjék, a kisebbségieknek ez a halálukat okozza.
Meghallottuk?
Az ábra mintha nem ezt mutatná. Üssük, tapossuk, köpködjük egymást, hogy írmagja se maradjon jobb sorsra érdemes fajtánknak.