Szinte minden árucikk drágul, és nem kivétel ez alól egyetlen kommunális szolgáltatás sem. Ráadásul a villanyáramért és a földgázért is folyamatosan többet kell fizetnünk, akárcsak a kőolajszármazékokért, így a benzinért is. Sorra zárnak be az egykori gyáróriások, emberek tízezrei maradnak munka és megélhetés nélkül. Mindeközben a jövedelmek nem nőnek, bár az igazsághoz tartozik az is, hogy áprilistól a köztársasági kormány jóváhagyta a nyugdíjak néhány százalékos emelését.
Visszatérve az alapélelmiszerek árára, kétségbeesve tapasztaljuk, hogy egy vekni 54, egy kilogramm burgonya pedig 90-100 dinárba kerül. Drágább lett a tőkehús és a húsipari termékek is többe kerülnek. Az életünket megkönnyítő háztartási cikkek és tisztítószerek ára is az egekbe szökött, ezért szinte már luxuscikknek számít a ruhaöblítő vagy akár a WC-illatosító is...
A legtöbb család már új ruhaneműt sem tud vásárolni, nemhogy nyaralni menjen, vagy hogy olykor beüljön egy étterembe vacsorázni.
A Köztársasági Statisztikai Hivatal szakemberei szerint egy háromtagú család fogyasztói kosara jelenleg 53 ezer dinár, miközben a szerbiai átlagfizetés még mindig nem több 34 ezernél. A legszerencsésebb esetben egy család mindkét felnőtt tagja munkaviszonyban van, még ha nem keres is havonta annyit, mint amennyi az átlagfizetés. Ám a munkanélküliek helyzete az igazán kétségbeejtő...
Hogyan viseli a drágulást? - kérdeztük olvasóinktól.
Mikuska Julianna szabadkai nyugdíjas:
- Már nem sokáig lesz elviselhető ez a borzasztó drágulás. Mindennel igyekszem takarékoskodni, de semmire sem megyek vele. Még a szívgyógyszereimet is csak másnaponként veszem be, így a harmincdarabos csomagolás kitart két hónapig... Egyébként a szabadkai tejpiacon szoktam megvásárolni a vasárnapi ebédhez való húst. Sajnos már csak kéthetente telik egész csirkére, addig meg csak csirkehátat veszek paprikásnak. Arra például már nem is emlékszem, hogy mikor ettem legutóbb csirkecombot vagy halat. A zöldségfélék zömét magam termesztem a kiskertemben, így legalább a salátaféléért nem kell pénzt kiadnom. Gyümölcsöt egyáltalán nem fogyasztok, így arra sem költök. De a szenet meg a fát meg kell vennem, a számlákat ki kell fizetnem, ha nem akarok összetűzésbe kerülni az állammal. A lányomék segítettek, amikor tudtak, de most a vejem is munka nélkül maradt, ezért már tőlük sem remélhetek támogatást. Éldegélek a 23 ezer dináros nyugdíjamból, amíg lehet, aztán majd csak lesz valahogy. Szégyenletes, amit ebben az országban művelnek a polgárokkal. Teljesen ellehetetlenítik a megélhetésüket.
Micsik Gáspár palicsi magántermelő:
- A családommal együtt abból élünk, amit megtermesztünk és eladunk a környékbeli piacokon. Talán mondanom sem kell, hogy az árak emelkedése miatt jelentősen visszaesett a forgalmunk, mert egyre kevesebben vásárolnak. Mindenki kilogrammonként veszi meg a krumplit és a vöröshagymát, mert a nagyobb mennyiséget már nem tudja kifizetni. Mi, termelők is tisztában vagyunk vele, hogy a jelenlegi drágaság miatt nem tudunk haszonra, ezáltal pedig tisztességes megélhetésre szert tenni; azonkívül súlyosan érint bennünket a vetőmag ára, a piaci stand bérleti díjának növekedése, a gyomirtók és a szállítás költségeinek drágulása.
Szalma Péter szabadkai nyugdíjas:
- Nyilvánvaló, hogy a nadrágszíjon már nem tudunk tovább szorítani. Ketten élünk a feleségemmel, és mindkettőnknek van nyugdíja, mégis nagyon nehéz az életünk. Üres az éléskamra, a mélyhűtő, de a szeneskamra is. Egyelőre még önellátóak vagyunk, de ha az árak továbbra is ilyen mértékben növekednek, a jövedelmek pedig stagnálnak, akkor megtörténhet, hogy segélyre szorulunk.
Vajda Magdolna újvidéki kozmetikus:
- Egyre kevésbé elviselhető ez a folyamatos áremelkedés. Napról napra nehezebb az élet, mind kevesebbet és kevesebbet kapunk a pénzünkért, akár szupermarketba, akár a piacon vásárolunk. Ráadásul a kommunális illetékek, a fűtés, a szemétkihordás és a víz díja is folyton növekszik, mindeközben a jövedelmek nem emelkednek. Az én fizetésem már több mint egy éve egy dinárral sem több, holott az alapvető élelmiszerek azóta már a többszörösükbe kerülnek. Két iskolás gyermekünk van, nekik ruhára, lábbelire, tankönyvekre miegyébre van szükségük. Néha már annyira elkeseredek a helyzetünkön, hogy sírni volna kedvem. Valamikor saját üzletem volt, saját ügyfeleim. Akkoriban jól kerestem, a férjemnek is jól fizető állása volt. Eszünkbe sem jutott sohasem, hogy egy napon ilyen helyzetbe kerülünk...
Tóth Bagi István topolyai munkanélküli:
- Egyre elviselhetetlenebb ez az állapot, amelybe az áremelésekkel az állam kényszerít bennünket. Alkalmi munkákból tartom el a családomat, kapunk családi pótlékot is, de abból még a számlákat sem tudjuk fedezni. Csak néha engedünk meg magunknak egy kicsivel többet, például veszünk egy kiló narancsot ötünkre, azt is csak ünnepnapon. A gyerekek megértik, hogy nem telik ilyesmire, nem is teszik szóvá. Sőt a nagyfiam már segít nekem például szenet vagy fát behordani másoknak a környéken, ezzel is hozzájárul a család megélhetéséhez. Természetesen csakis iskola után, mert azt jól tudja, hogy első az iskola. Tanulni kell, hogy felnőttkorukban ne legyenek senkinek sem a szolgái, mint a szüleik.
Fodor Attila magyarkanizsai sofőr:
- Három éve vagyunk házasok a feleségemmel, akkor vettünk fel lakáshitelt. Megvásároltunk egy régi családi házat, de mindmáig nem tudtunk beköltözni. Felújításra szorul, arra azonban nem futja. A feleségem alkalmi munkákat végez, másoknál takarít, én meg a 25 ezer dináros fizetésemből nem tudok építőanyagot és minden egyéb szükséges kelléket megvásárolni a ház felújításához. Hiszen élni is kell valamiből, és bizony nagyon drága minden. Szerencsére a szüleim háziállatokat nevelnek, így tőlük kapunk húst néha. Elkeserítő, hogy mennyire nehéz manapság önálló életet élni, a saját erőnkből talpon maradni.