- Szabó Attila felvétele

,,Elhull a virág, eliramlik az élet... Azt tartják, ez Petőfi legszebb verssora” - mondja Török Pista barátunk, aki rajong Petőfiért, s egy aprócskát sóhajtva végigsimít dérlepte haján, szakállán. Aztán csak úgy, hányavetin megjegyzi: két év múlva lesz hetvenéves. Ennyi ideje, hogy a világ legszebb táján, a Ludas melletti Csurgón meglátta a napvilágot... Azóta is ez a vidék az otthona, művészetének éltető talaja. Az idén meg fél évszázada, hogy a szabadkai Városi Könyvtárban megnyílt az első önálló kiállítása... Ezt szerényen megünnepeltük. Most fönt bóklászunk palicsi házának padlásán, a jubileumi eseményről hazahozott képei között, a télen elárvuló hideg műteremben, mely mint egy kis vitorlás hajó, úszik emlékekkel megrakodva az idő tengerében: árbocához ragasztva tátong egy üres fecskefészek, mellette, szögre akasztva himbálódzik az öreg Török lábszárának vonalait őrző hosszú szárú fekete csizma, odébb gubbaszt a mama mindörökre kihűlt, parázstalan vasalója... A sarokban megbújva egy küllők nélküli kerékagy a csurgói tágas, napos udvarról álmodhat éppen meg a hajdan volt kedves cimborákról, akik körülülve a tündöklő asztalt, s magasra emelve a jóféle homoki borral telt poharaikat meg akarták váltani a világot. Hol van már az az udvar, az az asztal, s hol a ,,fürge barátok'?!
- Ki hiányzik neked a legjobban a csurgósok közülük, Pista?
- A Torok Sanyi. å volt a lelki társam. A katonaságnál ismerkedtünk meg, ő Szabadkáról, én meg a ludasi pusztáról kerültem a seregbe. Már a kaszárnyában is együtt festegettünk, aztán amikor leszereltünk, kijött hozzám Csurgóra. Úgy éreztük, együtt könnyebb. Barátkozva, közös fedél alatt együtt dolgozva, egymást erősítve többre jutunk... Aztán csakhamar hatan lettünk: csatlakozott hozzánk a nagyon tehetséges, közvetlen modorú, de végtelenül érzékeny lelkületű Bíró Miklós - ő távozott el közülünk örökre leghamarabb -, aztán magyar Jancsi, Kerekes Sándor, a kis Petrik (Tibor), Siskovszki Andris, később még Zsáki és Gyurkovics... Mi hatan valamennyien ,,amatőrök'', autodidakták voltunk, akadémiai végzettsége egyikünknek sem, mindenki a maga útját járta, a maga elképzelései szerint, a maga formanyelvén alkotott, ahányan annyifélét... Jómagam ma is azt vallom, minden embernek jogában áll úgy alkotni, ahogy álmai, vágyai, esztétikai felfogása és adottságai diktálják. Attól függetlenül, hogy tetszik-e az valakinek vagy sem. Szakítottunk az akadémizmussal, az áporodott, konzervatív felfogással... Azt mondják a szakemberek, hogy ezzel egy új fejezet kezdődött Szabadka és a régió képzőművészeti életében. Mint az 1967-ben magalakult Csurgói Ifjúsági Művésztelep 1970-ben megkaptuk a Fórum Képzőművészeti Díját, és attól kezdve felfelé kezdett ívelni a pályánk.
- Azt ajánlom, tekintsünk el ezúttal a százszor elmondott életutadtól, a mindenki által jól ismert ügybuzgó szervezőmunkádtól, képzőművészeti pályád alakulásától, benne van mindez a most kiadott két katalógusban... Legyen ez egy rendhagyó interjú... Mondd, te miben hiszel?
- A természetben, az igazi barátságban és a művészetben... Ezeknek az erejében. Az igazi barátság viszont korunkban igen ritka. Baráttalan, sőt barátságtalan világban élünk, érdekek, elsősorban anyagi érdekek irányítanak mindent. Az én ifjúságomban még voltak igaz, szabad kapcsolatokon alapuló barátságok. Úgy érezte ettől magát az ember, mint akinek szárnyai vannak. Azt hiszem, Arisztotelész mondta: minden közösség alapja a barátság. Képzeld el, ha a társadalmak is ezen az alapon működnének! De azt is mondhatnánk, hogy egy közös ügy szolgálata, a közös lelki, szellemi elkötelezettség - ez a barátság. És a világon semmi sem lehet fontosabb ennél. Persze, igazi barátságot fiatalon lehet leginkább kötni. Mert ahogy múlik az idő, a sok baj, gond közepette megkérgesedik bizony az ember szíve, és képtelen lesz már lelkesedni, mondván, hogy bármilyen pocsék is ez a világ, azért együtt csak lehet tenni valamit a megjavításáért. Alkotni valami olyant, hogy az megmaradjon utánunk...
- Téged valóban a barátság ereje éltetett s éltet ma is: a barátaiddal együtt egymás után alakítottátok meg a különféle képzőművészeti csoportokat, alkotótáborokat: volt a 9+1, aztán az általad létrehozott, most 25 éves Q-csoport, majd a HomoQ, a zentai TAKOSZ, egy sor galériát is alakítottál és vezettél, aztán a Ludasi Nemzetközi Művésztelep létrehozásának is te vagy az ötletadója, már vagy tíz éve képzőművészeti iskolát vezetsz stb., stb. Miért?
- Sosem felejtem el, milyen jólesett nekem, amikor teljesen tudatlan, kezdő létemre valaki megfogta a kezem, és azt mondta, látod, technikailag ezt így szokták csinálni, és mesterségbeli szempontból így meg úgy van jól megszerkesztve, megfestve a kép... Hát én is segíteni szeretnék most az én ABC+T képzőművészeti iskolám növendékeinek, akik abszolút kezdők. Természetesen nem az akadémiai szisztéma szerint dolgozunk, arra nincs idő, hanem arra ügyelek leginkább, hogy élménydúsak legyenek az órák. Gyorsan letisztul a fejekben, hogy ki milyen stílusban szeretne alkotni, s a témát is maguk választják meg. Azt mondom a tanítványaimnak: a mesterségbeli tudáson kívül az a legfontosabb, hogy lelke legyen a képnek. Az egyéni szín-, forma- és szemléletvilág adja meg a művek igazi értékét, ha ez a többlet megvan bennük, akkor képesek csak megszólítani a szemlélőt.
- A szíved csücske: a Q-csoport... Már negyed évszázada... Jöttek-mentek a tagok, nyolcnál kevesebben sohasem voltatok, most tizenhatan vagytok. Nem lehetett könnyű kitartani ennyi időn át...
- Amikor az addigi csoportjaink már nem voltak együtt, s külön-külön kezdtek alkotni a művészek, úgy éreztem, lenne értelme annak, hogy olyan embereket csoportosítsak, akik már évek óta dolgoznak, kiállítanak, de ide-oda tengődnek az abszolút kezdők és a hivatásosak között, nem tartoznak sehova. Sehova sem tartozni - nem jó. Ilyen kollégákat verbuváltam össze, s a csoport szelleme, munkája, a tagok egymás iránti viszonyulása volt a legnagyobb mozgatóerő, ami előrelendített bennünket. Úgy érzem, sikerült hidat építeni az amatőrök és a hivatásosak közé. A 25 év alatt több mint 50 alkotó vett részt a munkánkban. Egyetlen kritérium dönt abban, hogy valaki tagja lehet-e a csoportnak: a minőség. Mindenféle technikának, stílusnak helyt adunk.
- A 15. évfordulótokon azt mondtad: elég volt. Csinálja más...
- Hát igen, az ember néha ,,nem érdemes csinálni” állapotba kerül. Aztán meg újrakezdi. Tervei lesznek ismét. Rájön, hogy valamit még nem fejezett be, nem csinált meg végig... Valamit még meg kell értenie. Ki kell bogoznia... És kéri az Istent, hogy ne engedje meghalni addig, amíg meg nem old valami titkot. Hát csinálom tovább - de a szervezésbe most már a csoporttagok is besegítenek.
- Sokat mond rólad ez a padlásajtódon függő, kalligrafikus betűkkel megszerkesztett felirat: ,,Építettem ezt a házat Isten és a Párt segedelme nélkül, önfejűleg, a Krisztus utáni 1982. esztendőben. Segítségemre valának: feleségem, Török Óvári Mária, kedves sógor öcsém, Óvári Mihály, és férfiú barátaim: Mester István, Biacsi Antal, Stantić Lovro...” Szóval sem a Párt, sem Isten?
- Soha nem voltam párttag, nem voltam elragadtatva tőle... Istennel kapcsolatban pedig nagyon össze vagyok zavarodva: vajon ki is az Isten? A régészet, a fantasztikum és a vallás állításait nem tudom összehangolni. És kihámozni, mi az igazság... Ha nagyon fel vagyok bosszankodva, azt mondom: ha valóban létezik Isten, miért engedi meg ezt a rengeteg igazságtalanságot, szörnyűséget, ami a világban történik. Mért nem mutatja meg a hatalmát, s veszi oltalmába a gyengéket, ártatlanokat, elesetteket? Mondom, én inkább a jó emberi kapcsolatokban, az emberek jóérzésében, segítőkészségében, igaz barátságában hiszek, s remélem, hogy egyszer majd mégis sikerül megteremteni egy tiszta lelkületű, segítőkész, toleráns, gyűlölködésmentes világot.