Az 1937-beli klasszikus volt a Disney első egész estés rajzfilmje. Milliók nőttek fel rajta, és ez teremtette meg a „Disney-hercegnő” jelenséget is, a sort pedig Hamupipőkétől kezdve Jázminon át Elzáig rengetegen folytatták. Logikusnak tűnt tehát, hogy az élő szereplős feldolgozásokhoz — melyek közül az Oroszlánkirály vagy a Dzsungel könyve még merőben más elképzeléssel, de annál több számítógépes trükkel született — illeszkedik majd a Hófehérke újragondolása is. A tündérmese kifejezés messze, az Óperenciás-tengeren túl van ahhoz képest, amit most kaptunk. Ezt pedig nemcsak a nézők, de rengeteg prominens kritikus is állítja.

Képek: imdb.com

Már a film fogantatása, az elkészülési folyamat is problémás volt. A kolumbiai színésznő, a West Side Story sztárja, Rachel Zegler lett a címszereplő, aki már a forgatás alatt lesajnálóan és gúnyosan nyilatkozott az eredeti, 1937-ben készült alapanyagról. Akarva-akaratlanul a politika is belesodródott ebbe a párbeszédbe, Zegler ugyanis a palesztinok, míg a gonosz mostohát alakító Gal Gadot Izrael mellett állt ki. Emiatt kínos volt a forgatás is, mert a két színésznő állítólag nem jött ki egymással. A címben (azaz a régi címben, merthogy az újban nem szerepel a hét törpe) már nincs utalás Szundira, Kukára, Tudorra vagy Morgóra. Sőt, Hófehérke nem azért Hófehérke, mert a bőre fehér — az eredettörténet most már az, hogy hősnőnk születésekor szakadt a hó. A politikai korrektségre és diverzitásra helyezett főhangsúly tehát már a film előkészületei során triggerelte a nézők nagy részét. De leginkább azokat, akik szerint nem a Hófehérkét kellett volna újragondolni, hanem egy teljesen új történetet kellett volna kreálni, új karakterekkel, ha már egy merőben új sztorit hoznak létre.

Méltatlan a szépségről, a külsőről, egy meglehetősen szubjektív dologról beszélni hősnőink láttán, Zegler nyilatkozatai azonban valami elképesztő fordulatot vettek egy ponton. Az ő — és Marc Webb rendező, illetve Erin Cressida Wilson író — interpretációja szerint ugyanis a Hófehérke története ma már nem a sekélyes szépséget vagy a butuska, szerelem iránti vágyat kell hogy közvetítse a nézőknek, hanem az erős, vezető nő egyéniségét. Hófehérkét már nem a herceg fogja megmenteni, sőt, nem is az igaz szerelemről ábrándozik. Ezzel sem lenne baj, leszámítva azt, hogy a Hófehérke nem erről szól — legalábbis így vélekedik az a sok millió mozinéző jelentős hányada, aki nem ment el megnézni ezt a filmet. A Disney a mély növésű színészt, Peter Dinklage-et is magára haragította, aki szerint még mindig „a barlangban élő hét törpén” van a hangsúly. A cég végül egy meglepő húzással, számítógépes grafikával keltette életre a törpéket, akiket már nem ezen a néven, hanem mágikus teremtményekként mutatott be a közönségnek. A kreatív döntések folyamatos váltakozásának tudható be az is, hogy a film végül 270 millió dollárból készült el.

A premier után aztán ott voltak már mindketten a vörös szőnyegen — Zegler és Gadot is —, és mosolyogva integettek a fotósoknak. A kritikusok egy része a földbe döngölte a filmet, mások viszont csak finoman, kesztyűs kézzel bántak vele. A nyitóhétvége aztán drámai számokat produkált: az Egyesült Államokban 43 milliót, míg a tengerentúlon egy kicsivel több mint 44 millió dollárt hozott, azaz rendkívül rossz a helyzet, figyelembe véve a már-már rekordösszegnek számító költségvetést, melyben ráadásul nincs benne a marketingköltség. Ez messze elmarad más élő szereplős produkcióktól, miközben tudjuk, általában az a jellemző, hogy a következő hetekben egyre lanyhul az érdeklődés — részben a film körüli ellentmondások, a megosztó kritikák, illetve a „review bombing” miatt is, melynek az a lényege, hogy látatlanban pontozzák le az alkotást az interneten olyanok, akik nem is nézték meg.

Egy biztos: mindez méltatlan a nagy klasszikushoz. Hogy többet érdemel-e a Hófehérke ennél, ezt csak mi, nézők dönthetjük el.