A nyáron oly hangos zsibongást a kísértetiesen rianó jégpáncél moraja váltja fel. Azt hinné az ember, hogy  minden kihalt: erdő, mező és víz, pedig nem úgy van, csak szunnyad az élet, s majd visszatér tavaszra. Azért akad kivétel is, aki dacol a téllel, jéggel-hóval, a hosszú éjszakák sötétjével. A menyhalnak eszébe se jutna valamiféle téli álom, ő éppen most van elemében. Neki a hideg, a fagy, az éjszaka legsötétebbje felel meg legjobban, csak ilyenkor jön elő rejtekhelyéről. Leginkább ilyenkor is lehet horogra csalni, ha valakinek van mersze az oly mostoha körülményekben is a vizek partjára merészkedni.
Első menyhalamat is épp ilyen mostoha körülmények közepette fogtam.
Akkoriban még a gombosi víkendtelep jelentette számomra a Dunát. Tombolt a tél, és a Duna jégtáblákat cipelt a hátán. Horgászismerőseim rábeszélésére vendégségben töltöttem pár napot lent. A takaros kis víkendházban nekem is jutott egy fekhely. Kéményünk vígan füstölt a jeges-havas tájban, tüzelőfa volt elég, hiszen a szorgalmas horgász nyáron, ha nem eszik a hal, mi mást is csinálhatna, mint hogy fát gyűjtögessen a hidegebb napokra. Arról, hogy hosszabb ideig kint legyen az ember a mínusz tízfokos hidegben, szó sem lehetett. A botok, a felcsalizott horgok azonban a helyükön voltak. A megoldás pedig az volt, hogy időnként jól felöltözve, felváltva ki-kilátogattunk a botokhoz egy rövid időre. Ha menyhal akad a horogra, az úgysem szökik el, gondoltuk, mert alaposan ráharap. Haldarab, giliszta vagy húsdarab, mindegy neki... Közben vígan kártyáztunk, a kis vaskályha ontotta a meleget a víkendházban. Már vagy hatodszor jártam kinn az éjszakában, amikor végre fagyott zsinóromon egy igazi menyhal ficánkolt. Igaz, hogy nem volt nagy, de megvolt az örömöm: végre fogtam menyhalat!
Sokáig azt hittem, hogy ma már ritkaság a menyhal a Dunában, de tévedtem.
Mint ahogy minden víkendtelepen, a Baracskán is léteznek olyan remete horgászok, akik télen-nyáron ott vannak, állandó lakhelyüknek választották a vízpartot. Nemrég éppen egy ilyen „nomád”-dal futottam össze, és azonmód beszélgetésbe is elegyedtünk. (Horgászember számára nincs idegen, a beszélgetés is azonnal úgy folyik, mintha régi ismerőssel találkozott volna össze az ember.) Ő mesélte, hogy telente igenis fog menyhalat, nem is keveset, sőt volt köztük olyan termetes, amely az egy kilót is elérte. Hosszú téli éjszakákon nála mindig be van dobva egy-két bot menyhalra. Igaz, hogy ő este dobja be a horgot a vízbe, és csak reggel megy megnézni, jut-e valami a konyhára, de azért így is nagyon gyakran eredménnyel jár.
A menyhalas témát kimerítettük, de újdonsült beszélgetőtársam nem adta fel olyan könnyen, ha már találkoztunk. Elmesélte, hogy nem is olyan könnyű ez a „remeteélet”, mint gondolnánk, mert a hosszú unalmas téli napokon a horgászaton kívül mi mást tehetne az ember, mint hogy a víkendházában  rendületlenül rakja a fát a kályhába. Esetleg, ha arra szánja el magát, hogy állig felöltözve a folyópartra sétáljon, és ha szerencséje is van,  gyönyörködhet egy-egy csodálatos, fényárban úszó dunai hajó tovasiklásában. 
Aztán azt is elmesélte, hogy a nappalok nem olyan unalmasak, mint az éjszakák, mert a zord idő ellenére van még élet a tájban, és a madarak között is akadnak olyanok, amelyek dacolnak a téllel. Például a vadkacsa sem szeret elköltözni élőhelyéről télen, inkább megkeresi azokat a helyeket, ahol a víz nem fagyott be, sőt ott is tartózkodik csoportosan, hogy ne is tudjon befagyni. Sokszor a hattyúk is meglátogatják, egy téli napon egy egész kenyerét ették meg, miközben  ott csúszkáltak-botladoztak előtte a jégen. Nem volt szíve megvonni tőlük ezt a téli csemegét, pedig a kenyeret magának szánta.
Mindenesetre a téli menyhalazás akkor szöget ütött a fejembe, és elhatároztam,  ha törik, ha szakad, ezt a fajta horgászatot is meglovagolom, hiszen az én víkendházamat is jól be lehet fűteni. Aztán tévénézés közben időnként majd ellenőrzöm fagyos zsinórjaimat, hátha fogtak már menyhalat.
Mi tagadás, azóta már én is csatlakoztam a menyhalazók táborához, és nem is eredménytelenül.