Zsolt vezetésével egy többfős szabadkai csapat is részt vett az árvízkárosultak megsegítésében. Noha szaktudásukat nem volt alkalmuk bizonyítani, jelenlétükkel jelentősen hozzájárultak a koordinált munkához, a segélyszállítmányok célba juttatásához, szétosztásához.

• Fiatal korod ellenére szinte mindennap találkozol emberi tragédiákkal. Mentőtechnikusként baleseteknél segédkezel, katasztrófahelyzetben az elsők között utazol el a világ bármely szegletébe, csak hogy segíts a bajbajutottakon. Megvisel ez a folyamatos negatív hatás?

— Természetesen. Ebbe nem lehet „belefásulni”, minden tragédia — legyen az közúti baleset vagy éppen hatalmas méreteket öltő árvíz, földrengés — nyomot hagy a lelkemben. De meg kell tanulni elfogadni, és a lehető legjobb tudásunk szerint segíteni. Én is erre tettem fel az életem, és egyáltalán nem bántam meg.

• 2003-ban elvégeztél egy regionális katasztrófavédelmi tanfolyamot, és az ott szerzett tudást alig két évvel később, 2005-ben már hasznosítani is tudtad. Az akkor Bánátot és Romániát sújtó árvíz alkalmával a segélyszállítmányok és a mentőakciók koordinátoraként bizonyíthattad rátermettségedet. Volt-e különbség a mostani, illetve az akkori „bevetés” között?

— Hogyne. Bánátban egy hónapon át végeztünk terepmunkát, a mostani árvíz idején pedig alig két napig. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem volt szükség a szaktudásunkra, hanem hogy igen szervezetten folyt a mentés és a gátépítés az érintett területeken. A Vöröskereszt tagjai — legyenek azok a világ bármely részén is — igen jól képzettek, kiváló helyzetfelismerő képességgel és kellő elszántsággal vannak megáldva ahhoz, hogy azonnal segíteni tudjanak. Most is ez volt a helyzet: a legelső pillanattól kezdve gondoskodtak szakemberállományról a legveszélyeztetettebb területeken, így mi az ún. háttérmunkában vettünk részt. Befogadó központokat létesítettünk, és koordináltuk a segélyszállítmányokat. Az viszont érdekes, hogy a mostani árvíz idején szinte ugyanazt éltük át, mint 2005-ben Bánátban, majd Romániában, csak „nagyban”. Gondolok itt az árvíz hihetetlenül gyors érkezésére és kiterjedésére.

• 2006-ban a földrengés sújtotta Pakisztánban teljesítettél szolgálatot. Mennyire volt ez veszélyes küldetés?

— Pakisztánt erős földrengés sújtotta 2005 októberében. A romok eltakarítása és a hontalanná lett emberek megsegítése még sok időt vett igénybe. Engem egy nemzetközi csapat tagjaként vezényeltek ki Abbotábádba. Három napot töltöttünk ott, mielőtt a tényleges bevetésre indultunk. Már az első éjszakán újabb földrengés következett be, de a helyzet nem fordult súlyosabbra. Nem mondhatom, hogy kellemes érzés átélni, ahogy remegnek a szálló falai és a talaj a lábunk alatt! Mindenre elszánva várakoztunk, hogy valóban földrengés-e, amit észlelünk, vagy csupán egy utórezgése a Pakisztánt akkor már hónapok óta sújtó földrengésnek. Szerencsénkre csak utórezgés volt, ezért nem kellett az életmentő tapasztalatunkat a gyakorlatban bemutatnunk. Küldetésünk további részében a ma már nem létező Bashan városkában táboroztunk le, ahonnan a 3500-4000 méter magasságon fekvő hegyi falvakat jártuk be kutatva, kinek mire van szüksége, tudunk-e segíteni az adományok eljuttatásával vagy egyéb módon.

• Életveszélyben voltál-e?

— A gyakori földcsuszamlások során nem is egyszer. A föld iszonyatos erővel képes megindulni, szinte mindent elsodorva maga előtt. Ráadásul az ENSZ helikopterét, melyen tudtunkkal egy vöröskeresztes kolléga is utazott, lelőtték a Pakisztánt Afganisztántól elválasztó határövezetben. Minket nem bántott senki, sőt a sors olyan emberekkel hozott össze, akik bármikor bárkitől megóvtak volna bennünket. Az ott élők ugyanis zárkózottak, és tisztelik a hagyományokat. Az egyik ilyen hagyomány például az, hogy akit a pakisztániak beengednek a saját hajlékukba, annak az életéért, testi épségéért ők maguk felelnek. Asszonyokat alig láttunk. Ha mégis találkoztunk néhánnyal, az arcukat eltakarták, nehogy megpillanthassuk. Egy külföldi számára főben járó bűnnek számít, ha megszólít egy pakisztáni asszonyt vagy lányt. Nem is éltünk vissza az ott élők bizalmával, és igyekeztünk kizárólag a munkánkra összpontosítani.

• Hogyan viseli a család, hogy állandó készenlétben vagy, hogy bármikor bekövetkezhet egy katasztrófa bárhol a nagyvilágban, ahová azonnal indulnod kell?

— Megszokták már, ráadásul a nejem is vízimentő, így ő maga is módfelett empatikus ember. Tulajdonképpen senkinek sem könnyű megbékélnie a gondolattal, hogy egy olyan katasztrófa sújtotta térségbe indul, ahol valószínűleg az élete is veszélyben lesz. De mi, erre kiképzett szakemberek nem latolgatjuk az esélyeinket. Megyünk, szólítson bárhová is a kötelesség, és igyekszünk — higgadtan, jól átgondolva a dolgokat és a várható végkifejleteket — segíteni a bajbajutottakon.

• A Szabadkai Egészségház keretében tanácsadóként tevékenykedsz. Pontosan mit ölel fel ez a munkakör?

— Akadémiai tanulmányaim befejeztével egészségügyi menedzseri képesítést szereztem, a tanácsadói munkaköröm tehát főként ezt a területet fedi. A Szabadkai Egészségház vezetősége felkért, hogy dolgozzam ki a város krízismenedzsmenttervét. Ezt a tételesen megírt tervezetet egy esetleges katasztrófahelyzetben kell alkalmazni a polgárok és a város védelmének érdekében.

• Vissza kell-e menned még az árvíz sújtotta területekre?

— Igen, a munka oroszlánrésze még csak most következik. A legnagyobb gondot várhatóan a fertőzések okozzák majd, ennek kell mindenképpen elejét venni. Egyúttal koordinálni kell a folyamatos segélyszállítmányok szétosztását, az otthonok nélkül maradt családoknak új lakóházakat kell építeni, illetve a károsodást elszenvedett épületeket újfent lakhatóvá kell tenni.