Az összetört emléktábla Szabó Attila fotói

Újabb gyászévfordulójához érkezett a délvidéki magyarság. Hatvan éve annak, hogy 1944-ben lezajlottak a tömeges kivégzések. Az áldozatoknak csak egy bűnük volt, a magyarságuk. Csúrogon október 31-én délután három órakor emlékeztek az egykori vesztőhelyen. A vérengzés 1944. október 23-án kezdődött, majd 1945 januárjában három falu: Csúrog, Zsablya és Mozsor teljes magyar lakosságát kihajtották, koncentrációs táborba zárták.
A helységnévtábla után, amelyen kizárólag cirill betűkkel van kiírva a falu neve, hamarosan feltűnt a rozoga szélmalom. Messze mögötte apró pontok látszottak, a koszorúzás résztvevői. Kátyús földúton, elhanyagolt, rozoga házak mellett haladtunk, kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Mi is megállítottuk járművünket a többi kocsi mellett, és gyalogosan, gaztengerben közelítettük meg a magaslatot. Az egykori tömegsírnál két fakereszt áll. Atyánk, tégy igazságot! - hirdeti az egyik, amelyen a tavalyi dátum szerepel. Ezt már egyszer össze kellett ragasztani, mert valakik megrongálták. Csakúgy, mint az emléktáblát, amely ismét darabokban hever a földön. A másik kereszten ez áll: Hiszek egy isteni örök igazságban 1944/45-2004. Vadonatúj. A jelenlévők nem hiszik, hogy sokáig marad ilyen.
A hozzátartozók elhelyezték a kegyelet virágait, Óbecse önkormányzat nevében dr. PÁLL Sándor, a községi képviselő-testület elnöke, TARI István alpolgármester és Zoran PRODANOV községi tanácsnok, a Szerb Radikális Párt tagja koszorúzott, a VMSZ képviseletében pedig PÁL Károly és BACSKULIN István, illetve JAKAB Tibor. A gyertyák és mécsesek lobogó lángja mellett ft. FUDERER László, az óbecsei belvárosi templom plébánosa mondott imát az elhunytakért, majd TELEKI Júlia, a csúrogi megemlékezés kezdeményezője és szervezője - aki jómaga is megszenvedte családjával az 1944-es véres eseményeket - köszönte meg, hogy olyan sokan összejöttek.
- Hatvan évvel ezelőtt végezték ki apáinkat és a hátunk mögött lévő gödrökben temették el őket. Ez egy tömegsír, több ezer ember kényszerű nyugvóhelye, itt földelték el az ártatlanul kivégzett apáinkat, szeretteinket, de a helyén csak gaz és szemét található. Sajnos, még ennyi idő után sem állíthatunk nekik maradandó emléket, nem kaphatnak márványtáblát, nem létesíthetünk ezen a helyen parkot, mert nem engedélyezik. Gyászolni csak a szívünkben lehet. Igaz, hogy a csontokat már eltüntették, de a vérrel áztatott föld maradt. Az, hogy ilyen méltatlan környezetben kell megemlékeznünk, nem a mi szégyenünk. Amíg így van, addig azt kell mondanom, hogy Vajdaságban nem tartják tiszteletben az alapvető emberi jogokat. Ha a Tisza-parton lehet emléktábla a szerb áldozatoknak, akkor itt is állnia kellene, hogy sem az 1942-ben, sem az 1944-ben történtek ne ismétlődhessenek meg soha többé - mondta Teleki Júlia, aki felolvasta A tömegsír hangja című írását, amelyben megállapítja, hogy a gyűlölet ma is él. Meddig még? Hol vannak a gyilkosok? Hallják-e ezeket a jajkiáltásokat? - tette fel a kérdéseket. Arról is beszélt, sokan megkérdezik tőle, meg tudna-e bocsátani. Igen, megbocsátana, ha valaki bocsánatot kérne tőle, de ilyen eddig nem akadt.
SIMON Zoltán egyetemi hallgató Tollas Tibor: Túlélők és Teleki Júlia: Keresem az apám sírját című versét szavalta el, amelyet később meghallgattunk FARAGÓ Ellák tóthfalusi óvodás előadásában is. Aztán Teleki Júlia kérésére az egybegyűltek elénekelték a magyar himnuszt. A csúrogi megemlékezések történetében először.
Egy idős bácsi elcsukló hangon jegyezte meg, hogy a községből ismét nem jelent meg senki, hogy megnézze, milyen fájó szívvel állnak ők ezen a helyen. A zsablyai községre gondolt, melyhez Csúrog tartozik. Valaki más halkan csak annyit válaszolt, hogy a Jóisten viszont velük van, és ez a legfontosabb. Tari István, Óbecse alpolgármestere kijelentette, fontosnak tartották, hogy az önkormányzatuk vezetői hivatalosan is tisztelegjenek az áldozatok emléke előtt, hiszen a legtöbb csúrogi, zsablyai és mozsori elüldözött Földvár mellett Óbecsén talált otthonra.
Alkonyodott. Az emlékezők, akik Vajdaság különböző helységeiből és külföldről is érkeztek, elbúcsúztak egymástól. Miközben a kocsi felé haladtunk, ismét Teleki Júlia néhány mondatát hallottam: - Árvák lettünk. Elűztek otthonunkból, kifosztottak mindenünkből. A templomunkat lerombolták, a temetőnket felszántották, és még ezen a vérrel áztatott földön sem hagyják, hogy méltóképpen emlékezzünk. Nem marad más, mint az ima, hogy a Jóisten meghallgassa szavunkat, és igazságot tegyen.