Magyarországi, főleg pesti ismerőseimet gyakran hoztam zavarba azzal a nagyképű kijelentéssel, hogy én hét nyelven beszélek, ebből ötöt úgyszólván anyanyelvi szinten. És még mielőtt gúnyosan kinevetnének, mindjárt sorolni is kezdem: magyarul, szerbül, horvátul, továbbá montenegrói és boszniai nyelven tudok. De nagyszerűen megértem a macedón nyelvet is, sőt a német sem hoz zavarba. És nem is beszélek mellé, mert a felsorolt négy szláv nyelv hivatalosan is elismert önálló nyelv. Aki azt meri állítani, hogy lényegében egy és ugyanazon nyelv mind a négy, azt hazaárulóvá kiáltják ki, aki aláássa az ország egységét és függetlenségét. Így lett hazaáruló az a horvát nyelvtörténész tanárnő is, aki azt merte állítani, hogy a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói ugyanaz a nyelv. Könyvének címe azonban kimondja az igazságot: Nyelv és nacionalizmus. A balkáni délszláv politikusok abban a tévhitben élnek ugyanis, hogy egy ország csak akkor lehet szabad és független, ha saját nemzete és nemzeti nyelve van.
Nem hinném, hogy nem hallottak volna arról, hogy például nincs osztrák és svájci nyelv, Ausztria és Svájc mégis független ország. De nincs amerikai, kanadai, sőt brazil nyelv sem, mégis eltengődnek valahogy ezek az országok is. Crna Gora és Bosznia, sőt Horvátország viszont nem létezhet saját nemzeti, hogy ne mondjuk: nacionalista nyelve nélkül.
Ezt természetesen nem a nyelvészek, hanem a politikusok állítják. A horvátok az új nemzeti kifejezések és műszavak nagy mesterei, és ezekkel igyekeznek eltávolodni a szerb nyelvtől. A boszniai nyelv abban különbözik, hogy török szavakat és kifejezéseket dobtak bele. Tekintélyes nyelvészek állítják, hogy a crnagorai nyelv azonos a szerb nyelvvel, csupán a tájszólásokból iktattak be valamit, kitaláltak három új betűjelet, és máris kész a crnagorai nyelv. Legyünk rá büszkék, hogy mi nagyszerűen megértjük a világ előtt még kevésbé ismeretes montenegrói nyelvet.
A mi esetünkben nem a nemzet él a nyelvében, hanem a politikusok. Közben azt elhallgatják - vagy talán nem is tudják -, hogy a 19. század elején létezett szerb-horvát, illetve horvát-szerb nyelv. Ezt még a szocializmus is megtartotta, sőt tovább fejlesztette, mígnem aztán a nyelvészek szerepét a katonák és a politikusok vették át. Egyszer azonban el kell ismerni és kimondani, hogy ha a nyelvek 82-85 százalékban azonosak, és az emberek tolmács nélkül is megértik egymást - akkor lényegében egy nyelvről van szó. Ezt különben most már erre mifelénk kis kezdik szégyenlősen beismerni és hangoztatni.
Csak az a gond, hogy hogyan nevezzük ezt a délszláv nyelvet. A szerbhorvát szóba sem jöhet, hiszen alig sikerült tőle megszabadulni. A jugoszláv pláne sértő lenne, mert egy letűnt kommunista rendszert idézne. Sejlik azonban már egy nagyszerű javaslat, hogy nevezzük balkáni nyelvnek. Általános kultúránk, viselkedésünk és életszemléletünk alapján az lenne a legtesthezállóbb. Mert akkor nemcsak balkáni módon élnénk és viselkednénk, hanem úgy is beszélnénk.