Szaján központja szinte megtelt derűs énekszóval. Gondoltam is: milyen szívből jön ez a nóta, talán még a világ végén is dalra fakadnak tőle a betyárok, akik egykoron Szaján nádasait is lakták. Ősszel érik, babám, a fekete szőlő — énekelte harsányan az idegen, miközben lenvászon szatyrából szőlőt szemezgetett. Majszolta, mint egy kölyök, s olyan élvezettel, mintha a földkerekségen ennél jobb eledel nem is volna.

Megkínált engem is egy fürttel. Azt mondta, ha most nem eszem belőle, tegyem el a garabolyomba, mert ez égi manna.

Már nem énekelt. Elmondta, hogy Tiszahegyesen vásárolta a szőlőt; mindig ott veszi, amióta hazatért Németországból a több évtizedes vendégmunka után. Rám is pirított, hogy ne nézzem őt olyan csodálkozóan, hiszen a szíve hazahúzta a szomszédos Magyarpadéra. Mert hát: ősszel érik, babám, a fekete szőlő — és ezt a finom fürtös mannát csak itthon, a szülőföldön tudja meglelni. Minden ősszel, immáron öt éve, amióta visszatért szülőfalujába, elbiciklizik Tiszahegyesre a finom, édes fürtökért.

Azt is mondta, hogy nagyon régen, amikor igazán „kerek perec” volt Szaján és Magyarpadé, kedves szüléje szőlőnapokat tartott: öt napon át csak szőlőt evett, semmi mást. Olyan porcelán arcú néne maradt élete végéig, hogy egy bácskai falu kisbírája özvegy korában kérte meg a kezét...

A férfi egyszer csak nevetni kezdett, és Düsseldorfra terelte a szót. A külvárosban lakott, egy panellakás földszintjén. Nem szenvedett semmiben sem hiányt, mert a munkáját megbecsülték, szomszédjai pedig elfogadták. Így, őszi reggeleken, az ablakba ovális tálba szőlőt tett, s mellé akasztotta a magyar zászlót. Hatásos volt ez a nagy vásárokra emlékeztető piciny kiállítás a nemzeti színezettel, ezért öröm töltötte el a lelkét, amikor a török, a német, a bosnyák szomszéd megveregette a vállát a nemzeti lobogó láttán. De a német szőlő nagyon keserű maradt így is. Csámcsogott rajta. Egyszer elutazott Elzászba, és ott vett szőlőt meg bort. Az hasonlított a bánságihoz. De a német nem. Olyan búval bélelt gyümölcs volt az.
Magyarpadén, a tiszai komp felé vezető úton, ahol a régi szülői ház áll, csak egyetlen alkalommal tette ki az ablakba nemzetünk zászlaját meg a kis kosár szőlőt, de egy óra sem telt el, s máris rohant az öccse, hogy ne flörtöljön az ördöggel! Igen. Úgy mondta, ne flörtöljek, és nevetett hozzá. Hát flörtölök — kacarászott tovább az emberem — majd a babámmal, ha ugyan lesz még, és együtt szemezgetjük majd a fekete szőlőt szüret idején.