Kokan Mladenović belgrádi rendező felkérésére az ő asszisztenseként három nyelvvel zsonglőrködtem, amíg ő a Koldusopera című előadást színpadra állította a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatával.

John Gay angol szerző Koldusoperája alapján már Bertolt Brecht, majd később Václav Havel is írt saját Koldusoperát. Mi az eredeti változatot használtuk — mely most először lett lefordítva magyarra, és Góli Kornélia meg a rendező írt belőle új szöveget. Egy örök érvényű történetről van szó, mely a korrupciós láncról, a kurvák, gengszterek és éhezők országáról szól, a koldulás művészetéről, árulásról, börtönről, kuplerájról. „Ismerősen hangzik? Pedig nem kéne...” — hangzik el az előadás elején.

Tatjana, Kokan és Marija

Kokan Mladenović a régi munkatársaival dolgozott, ketten segítettük a munkáját, hogy nyelvi akadályokba se ütközzön. Velünk volt még Tatjana Radišić jelmeztervező, aki a munkafolyamat elején érkezett vissza Chicagóból, és végig élvezhettük remek angol akcentusát. Főleg Betti, a ruhatáros, miután ugyanis bemutatkozott Tanjának, s ő szép amerikai angollal visszakérdezett, hogy „so, Bety right?”, Betti kijavította, hogy „no, it’s not Bedi, it’s BETTI”. Tatjana maga volt a divat és a jelmez, imádni való gyűrűi és történetei, örökös jókedve tette őt kedvenccé. Jelmezeinek tervrajzai már magukban annyira jók voltak, hogy csak csillogó szemeket láthattunk, ha körülnéztünk az első ruhapróba után. Marija Kalabić a frenetikus díszletért felelt, és műanyag palackokból megépített egy gyönyörű csillárt, mely olyan jól mutat, mintha Swarowski-kristályból volna. Marija volt a csapatnak az a tagja, aki már a munka legelején elkezdett magyarul tanulni, magát elnevezte mókuskának — mindennap más jelzővel bővítve, így volt ügyes mókuska, buta mókuska, fáradt mókuska, szép mókuska, bulis mókuska, és sorolhatnánk reggelig. Andreja Kulešević, az előadás koreográfusa felelt a mozgásért a színpadon és a színpadon kívül is, s érdekes, hogy amikor a gengsztercsapat egyik tagjaként ő ült le a székre, férfiasabb volt a férfiaknál, amikor pedig a kuplerájjelenet készült, nőiesebb és erotikusabb volt bármelyik nőnél. A másik érdekesség, hogy Andreja a bemutató estéjén az első perctől kezdve az utolsóig táncolt. Kimeríthetetlen energiabomba, s már panaszkodott, hogy hiányzik neki a tánc. Nem csodálom. Prímabalerinaként egy hónapig koreográfiát készíteni... Irena Popović a show-man-zeneszerzője a darabnak. Izgalmas zenei világát hallva megkérdezzük magunktól: ki ez a nő? És valóban nehéz rá választ találni, de egy olyan energiagombócról van szó, aki képes egész nap szórakoztatni a társaságot. Amikor a dalokat tanítja, feláll, majd táncol, és olyan szövege van, hogy néhány mondata után zsebkendőt kell a kezünkbe vennünk, mert a nevetéstől az embernek potyognak a könnyei. Góli Kornéliát nem kell bemutatnom. Róla annyit, hogy a legprofibb dramaturg a környéken (megengedek magamnak ennyi elfogultságot), a legjobb lakótárs, isteni török kávét főz, és remekül tudja összehangolni, összesakkozni az életét, hogy Újvidék, Szeged, Temesvár és Szabadka között ingázzon hetente. Ez nem kis teljesítmény, valljuk be. Főleg, ha az embernek nincs kocsija.

Szóval hat nő. Három plusz három egyenlő hárem. De milyen is a munka az Újvidéki Színházban többször is látott Narancsbőr, Az ember tragédiája vagy az oly sok díjat bezsebelt Opera Ultima rendezőjével, Kokan Mladenovićtyal? Csodálatos! Egy igazi gáláns úriember, figyelmes és korrekt a munkatársaival. El is mondta, hogy ő az év háromszáz napját próbákon tölti, nem engedheti meg, hogy rosszul érezze magát, hiszen az azt jelentené, hogy egész évben rosszul érezte magát. Ehhez arra is szükség van, hogy a munkatársak szeressék azt, amit csinálnak, ne legyenek súrlódások és depressziós arcok — és nem is voltak. A munka elejétől a végéig egyszer sem. Ez nagy szó. És talán ez is kell ahhoz, hogy valaki igazán nagy ember legyen. Hogy szeressék a munkatársai, és azt mondják róla: de jó volt vele dolgozni!

Felejthetetlen marad a palesztin gyorskajáldában a falafelfalatozás, amikor is ketten ültünk, s egyikünk sem tudott visszaemlékezni a Titanic főcímdalára, pedig az előadáshoz ez elengedhetetlen volt. Állandóan a Time to Say Goodbye jutott eszünkbe, ha lelki szemeink elé idéztük Leo és Kate alakját, ahogyan a hajó korlátjánál lengedez a szélben. Szerencsére már a palesztinok is tudják, mi a wifi, így Kokan az okostelefonján megkereste, s jó hangosan lejátszotta Celine Dion My Heart Will Go On című számát, hogy meglegyen a „jaj, téééényleg!!!” effektus. Gondoltam, ezután majd kikapcsolja, és tovább eszünk, de nem ez történt. A zsúfolt gyorsétteremben végighallgattuk a dalt. Körülöttünk egészen elcsendesedtek az emberek, még a pultnál is halkabban kiabálták, hogy: falafel la farfurie. És akkor vége lett a számnak, majd Kokan megszólalt: — Na... Jót gondolhatnak itt az emberek körülöttünk. Itt ez a kopasz, alacsony, öregebb pasas ezzel a szép, fiatal lánnyal, és Titanic-zenét enged neki egy gyorskajáldában, hogy meglegyen a hangulat?

A nyelvi akadályok több örökzöld mondást szültek, így például: Éva, girls, boys and toys to the stage, please! (Éva, lányok, fiúk, játékszerek, a színpadra!) — mondta Kokan. — Your circus, your monkeys (A te cirkuszod, a te majmaid) — mondta Orbán Enci, a temesvári dramaturg, amikor Kokan azt magyarázta, mi miért történik az egyik jelenetben. — Aplauzirati — mondtam jómagam nyolcórányi tömény fordítás után agyhalálközeli állapotban. Többen új nevet kaptak, főleg Andreja jóvoltából, így lett Macsi (Molnos András Csaba) előbb Mutyi, majd Macsó, Zsolt Zsorzsi, illetve Irena egy alkalommal teljes komolysággal Mesihez (Simó Emese) fordult, s azt mondta neki: — Tiramisu, kérlek... Talán ezen nevettünk a legnagyobbat. Így lett Nelli is Karolina, jómagam Zsozefina, majd végül csak Zsö.

Ha azt gondoljátok: de jó, ezt én is szívesen csinálnám, akkor azt mondom, igen, ez mind nagyon szép és jó, de nyelvi triplaszaltót bemutatni a román technikusokkal, akikkel csak angolul lehet kommunikálni, a belgrádi csapattal, mely főleg szerbül beszél, illetve a társulattal, melynek a magyar az anyanyelve — nem kicsit nehéz feladat. Csúcsformában kell lenni, és százszázalékosan figyelni. Gyorsnak kell lenni, mint a vidra, előre kell gondolkodni, és kiismerni azt a személyt, akinek a szavait fordítod, hogy két hét után már tudd, hogyan gondolkodik — így neked lesz könnyebb. Az esetek többségében szimultán fordítottam rendezőt és színészt, vagyis egyszerre mondtam velük a szöveget a másik nyelven. Ez színpadon már nem működik, mivel nagyok a távolságok, nem hallanak meg. Napi nyolcórányi szimultán fordítás után nem egyszer előfordult, hogy már a saját Góli Kornéliámnak is szerbül akartam jó éjszakát kívánni. A dalszövegeket szerbül kaptuk kézhez levélben, Kokan énekhangján felénekelve. Ezeket Nelli lefordította, én dallamra pofoztam, ha kellett, és az a feladat is ránk hárult, hogy megtanítsuk a társulattal a számokat, szóval a zene nyelvén is megszólaltam (ez itt az irónia helye), tehát négy nyelvről fordítottam, ha úgy vesszük. 

És milyenek a temesvári színészek? Imádni valóak! Jól összeszokott, színes kis csapat. Mindenkit másért, de mindenkit imádok, és nem is lehet nem szeretni őket. Őszinték, kedvesek, remekül táncolnak és táncoltatnak, zeneileg kiválóak, jószívűek, és nagyszerű színészek. Egytől egyig. Nagyon megszerettem őket. Rita, Géza, Attila, Bence, Bandi, Emi, Tuci, Kiss Atti, Zsorzsi, Mátyás Zsolt, Kocsesz, Macsi, Mesi, Mónika, Tokesz, csókok.

És milyen Temesvár? Igazán jó kis hely. Bár a központ nagy része jelenleg felújítás alatt áll, mindenki megtalálhatja a helységben a kedvére valót. Remek romkocsmákra leltünk, a város fiatalos, egy kicsit talán hasonlít Újvidékhez, csak több a galamb. A fiatalok szombat délutánonként nem azért ülnek a kávézókban, mert nincs jobb dolguk, vagy mert Nenea Iancu bácsi búzasöre hívogatja őket... Minden asztalon társasjáték, kártya vagy sakktábla látható, és az emberek játszanak.

Mi a legjobb dolog, amit megtanultam Temesváron? Hogy mi a konyakot egészen helytelenül isszuk (ha isszuk). Nem kell hozzá sok, hogy nagyszerű ízű itallá varázsoljuk. De hogy mi a titka a jó konyaknak, nem fedem fel. Menjetek el Temesvárra, és kérdezzétek meg ti magatok!