Harangozó volt a nagyapám. Apai nagyapám, akit nem ismerhettem. Születésemkor már rég a temetőben pihent. Nem mesélhetett hát arról, milyen az, amikor - ősi katolikus szokás szerint - nagypénteken a harangok Rómába mennek. Hogy aztán, húsvét hajnalán, a feltámadás örömünnepén ismét megszólaljanak a mi templomunkban is. Vajon abba a harangba, amelyet öregapám húzott, belevésték-e az üzenetet? ,,A fellegeket oszlatja, a halottakat siratja, az élőket hívogatja. Talán mesélhetett volna valami izgalmasat a templom főoltára feletti oltárkép születéséről: sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolja, Székely Bertalan festette. Vagy a mellékoltárt díszítő Szent Anna-festmény alkotójáról, Than Mórról. Csak felnőtt fejjel döbbentem rá, milyen kár, hogy nem mesélhetett. A plébános úr hittanórán egyszer sem mondta: jól véssük az eszünkbe ezt a két nevet. Arra okított, amire otthon a szüleink már megtanítottak bennünket: nem szabad hazudni, lopni, csalni, krétával a falat firkálni... Krisztus keresztre feszítésének és feltámadásának misztériumát se sikerült megmagyaráznia úgy, hogy a húsvét üzenetét megértsük a kicsi gyerekeszünkkel. Vagy csak én voltam buta, én nem értettem? Azt tudom csak, hogy masnis, térdharisnyás koromban sokáig gyötört, kínzott, marcangolt a gondolat: hogy is van ez?
Az nem lehet, hogy Jézus Krisztus a szomszéd Z. néniért is szenvedett a keresztfán! Az nem lehet, hogy őt is részesíti megbocsátó szeretetében és az örök életben. Hiszen Z. néni gonosz. Képes lett volna megölni a saját fiát. Idős szomszédasszonyunknak két fia volt. Mindkettő nős, családos. Az idősebbik a módos ház jobb szárnyát lakta. A fiatalabb a bal szárnyban élt a családjával. Nem voltak beszélő viszonyban. Z. néni az idősebbik fiával élt, aki az egykori szolgálólányukat vette feleségül. Csak azért, hogy ne árulja el, hol rejtegetik a kincset. Náluk volt a zsidó órás-ékszerész aranya, aki a haláltáborból már nem tért vissza a Tisza-partra. A purdéból lett nagysága pereputtya időnként vasvillákkal felszerelkezve rohant segíteni: kiüldözni a házból az öregasszony kisebbik fiát. Saját szememmel láttam, amint az asszony teljes erejéből nyomja a falhoz támasztott vasajtót - a másodszülöttjére. Ebben a veszettül óbégató mezítlábas nászék voltak a segítségére. Nekem kellett a rendőrparancsnokért szaladnom. Sírva futottam, ahogy a lábam vitt. Nem egyszer, valahányszor, ha elszabadult a pokol. Másnap reggel, ahogy szokott, szomszédasszonyunk a templomba indult, ahol állandó helye volt. A legájtatosabb ábrázattal ült az első sorban, rendszeresen gyónt és áldozott. Vajon meggyónta-e, hogy az arany miatt megölni is kész a fiát? Ha elmondta (amit nem képzeltem), hogyan kaphatott feloldozást? Ha elhallgatta, az is hazugság, s ezt - egy ilyen kisvárosban - a plébános úr is tudhatná! Miért tesz úgy, mintha nem. Miért hagyja, hogy ez az asszony liliomokkal, orgonavirággal, bazsarózsával díszítse az oltárt?!
Gyermeklelkem háborgott. S nem volt, aki megnyugtasson, aki megmagyarázza, hogyan ,,működik a bűnbocsánat. Nem állítom, hogy ez az oka, amiért nem lettem templomba járó - a szüleim se voltak azok. De nyilván ennek a gyerekkori vívódásnak is köze van ahhoz, hogy az érthetőbbet választottam: az tavaszünnepet jelentő húsvétot. Ehhez ajándéknak ott volt a Tisza. Az ember természetére vonatkozó talányokra, az élet rejtelmes dolgaira nem az imakönyvben kerestem a válaszokat. Hanem a szépirodalomban, a képzőművészetben, a zenében, a filmművészetben. Nem lettem hitetlen, csak Tamás. A hitem a magánügyem, az őrangyalom a megmondhatója. Úgy ünneplem a karácsonyt, a húsvétot, hogy misét rádióból hallgatok. Egy életre elment a kedvem annak a látványától, kik ülnek, állnak az oltár előtti első padsorban. Miközben őszintén tisztelem azokat, akik hitükbe kapaszkodva élik az életüket. Kőkeményen és reményekkel teli állják a megpróbáltatásokat, kiegyensúlyozottak, derűsek, s nyilván boldogok. Sokszor van úgy, hogy szeretnék közéjük tartozni. Könnyebb lenne. Esendő vagyok, könnyebben viselném botlásaim és bűneim terhét. S nyilván megengedőbb lennék a mások vétkeinek a megítélésében is. De Tamáshoz lettem hasonlatos. Kereső, kutató, kérdező ember: magányos vándor. Akit nyomasztanak a fölöttünk tornyosuló fellegek. Aki az egyéni és közösségi életünk felett gomolygó gondok mögött nem találja a résnyi világosságot, a kiutat. Mert kapzsiság van, önzés, képmutatás, köpönyegforgatás, álszentség, mellébeszélés, hazudozás, népámítás, beteges hatalomvágy - Belgrádban csakúgy, mint Budapesten...
Öregapámra gondolok. Aki ismerte a húsvéti harang üzenetét: a fellegeket oszlatja, a halottakat siratja, az élőket hívogatja. A harmadik üzenet engem, téged szólít meg. Mindenkit közvetlenül szólít, szinte név szerint - ettől ilyen szokatlanul személyes ez az ünnep előtti írás. Mert: ,,a húsvéti harangok az élet győzelmét hirdetik, a feltámadott szeretetet és megbocsátást és a reményt. Annak a reményét, hogy tudunk még befelé fordulni. Befelé fordulni, és megkeresni önmagunkban azt a részt, amely még nem adta meg magát.