Az önki húsrészlegének vezetője úgy kiöntötte lelkét, hogy a két és fél pár virsli beködösödött a fóliájában a vaskosárkámban. (Az is lehet, hogy azért, mert nem a hűtőben tartják, hanem a tetején.)
Én is meghatottan pislogtam a hervadt húsokra, patinás felvágottakra, de könnyet nem ejtettem, mert a vasboltban már jól kisírtam magam.
A kolbászok boldogtalan gyámolítója kivonszolt a jégszekrényből egy akkora marhaoldalast, hogy majd összerogyott alatta. Az ököralkatrész inkább egy összefüggő faggyúdarab volt, hús csak mint márványban az erezet volt jelen.
- Kinek adom én ezt el?! - zokogta.
Ilyenkor a részvét a legfontosabb, hát megpróbáltam beleélni magam a marhába.
- Adja olcsóbban, hátha elviszik mécsnek.
Keserűkacaj.
- Ha-ha-ha!... Ennek pont annyi az ára, mint a legszebb szeletnek.
- Az is van?
- Az nincs, de mutatom az árát.
- Kösz!... Amúgy is szédelgek ebben a hidegben.
A mester visszatántorgott elátkozott marhájával a jégbe, majd intett:
- Mutatok magának még valamit.
Hóka szkenderovicsot, kulent bányászott ki a kartondobozból.
- Na...?
- Nem látok rajta semmit.
- Mert már letöröltem... Csupa penész volt!... - vallotta, és visszadobta megvetően a penésztartóba. Jó uram, adja meg a telefonszámát, ha legközelebb ilyesmi érkezik, értesítem, s akkor saját szemével láthatja...
- Látni?... Az is valami?!... Én már ettem is belőle! A múltkor elfelejtették megtörölni... A szerkesztőségtől hazáig loholtam... Ha csak tíz centivel odébb lakom... Erről jobb nem beszélni. Azóta nem is vásárolok mást, csak kenőmájast.
- Úgy szereti?
- Nem, de olcsóbb, mint a cipőkrém!