Eredetileg március idusáról kellett volna szólnia a vezércikknek - ezt kérte a főszerkesztő -, mégsem arról szól. Nem szólhat róla, mert vannak pillanatok, amikor az ember önmagával is viaskodva kénytelen eredeti szándékától eltérni - azt felülbírálva másról beszélni, írni. Nem lehet elhallgatni, nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az első információk szerint a strasbourgi emberjogi bíróság elutasította a temerini fiúk panaszát. Az idő rövidsége miatt nem volt idő utánajárni, a tényeket feltárni, a pontos ok-okozati összefüggéseket meglelni, az indoklást átolvasni - de ígérjük, megtesszük. Ami most, ebben a percben - vasárnap este - biztosnak tűnik, az az, hogy a temerini fiúk kérése nem hallgattatott meg az önmagára, a jogra oly büszke Európában.
Amikor tényfeltáró írásokban rámutattunk az ominózus napon történtek, majd az azt követő események és a hivatalos bírósági indoklás ellentmondásaira - arra, hogy alapos a gyanú: a valóban kegyetlen és brutális leszámolás esetleg megrendezett volt, és sok minden elgondolkodtató az ügyben - a vérminták vélhetőleg szándékos elcserélésétől kezdve az eset időzítésén át a példátlanul szigorú ítéletig -, és ez előrevetítette a klasszikus koncepciós per gyanúját, noha egy ideig reménykeltő hírek érkeztek. Megnőtt az érdeklődés az ügy iránt, lapunk ezzel foglalkozó írásait maga a magyar miniszterelnök is olvasta, sőt sajtótájékoztatón szóba is hozta az esetet...
Aztán, ahogy telt-múlt az idő, amint az általában lenni szokott, minden a feledés homályába merült, egyedül a szülők vívtak elkeseredett harcot az igazság kiderítéséért, szinte mindenki elpártolt tőlük, hallgatott, és azóta is hallgat, vagy a saját olcsó politikai poénszerzésére használja fel a kiszolgáltatott emberek sorsát.
Nem akarunk párhuzamot vonni, és nem keresünk összefüggéseket, de sajnos szomorú tény, újabb következménye a történetnek, hogy a temerini fiúk szülei közül ketten már nincsenek az élők sorában. A második haláleset most történt, a strasbourgi döntés után. Pénteken volt a temetés.
Kényes ügyről van szó, mindenki szeretné agyonhallgatni - mintha meg sem történt volna, mintha nem is létezne. Jobb hallgatni, jobb csendben lenni, gondolják sokan, de nem lehet és nem szabad, mert a hallgatás és a csend a diktatúra jellemzője. És ez nincs rendjén. Nem lehet hallgatni, még akkor sem, ha az országban és széles e világban, a magát az igazság, a szabadság hazájának nevező Európában senki sem tesz semmit.
Egy eset, egy igen ellentmondásos eset - eddig két ártatlan ember halálával. Vajon hány ember sorsát roppantotta össze, hánynak az életét törte derékba? Vajon beleéltük-e magunkat akár egy órára, akár egy percre is ezeknek az embereknek a helyzetébe, vajon el tudjuk-e képzelni, át tudjuk-e érezni a fájdalmukat? Vajon mi kell hozzá, hogy végre felrázódjon a közvélemény, mikor fog az emberekben feltámadni az igazságvágy? Tartok tőle, hogy soha.
Túl komplikált, túl mély, túl messzire vezető szálai vannak a temerini esetnek - senki sem akarja a kedélyeket felborzolni -, mindenki fél (a félelem, ugye, a diktatúra sajátja), senki sem akar és senki sem mer újabb ügyet, s különben is - hadd legyek kizárólagos: Európát egyáltalán nem érdekli sem az igazság, sem az egyének mulandó sorsa, halála...
A gyerekek megvannak. Büntetésüket töltik a mitrovicai börtönben. Tanulnak. Egyik-másik emberi roncs, huszonöt kilót fogyott. De tanulnak, s élnek. Az ügyben jártasak azt mondják, nem számíthatnak kegyelemre, hacsak valami új körülmény nem merül fel. Márpedig az nem merülhet fel. Mert senkinek sem érdeke. Az igazság meg a kegyelem pedig, sajnos, úgy látszik, sokszor, nagyon sokszor valóban csak odaát van. A temerini srácok, szüleiket elveszítve, rossz idegállapotban, megalázva, megverve, emberi mivoltukból kiforgatva is - nem lehet elégszer hangsúlyozni -: tanulnak. Nemcsak az élet vastörvényeit. Hanem mindazt, amit normális körülmények között az iskolapadban kellene - úgy, ahogy kortársaik milliói teszik szerte a nagyvilágban. És közben próbálják túlélni ezt a rémálmot. Miközben mi hallgatunk.