Az írók általában első kézből közvetítenek a társadalmi változásokról, és hogy ezeknek aktív alakítói, szkeptikus megfigyelői vagy életüket kockáztató kritikusai-e, az az éppen aktuális trendek függvénye. Az irodalomtörténetben bizonyos korstílusok inkább kedveztek a világmegváltó indulatoknak: a romantika paradigmája például a dicső múltra való visszatekintéssel, valamint a herderi jóslat, a nemzethalál-vízió ellenében a nemzeti önazonosság-tudat felébresztésével táptalaja volt az 1848/49-es forradalomnak és szabadságharcnak. Ennek kirobbantása nagymértékben kötődött a későbbi márciusi ifjak magját alkotó Tízek Társaságához és természetesen a lángoszlopszerepet nem kevés pátosszal magára vállaló Petőfi Sándorhoz. A világosi fegyverletétel után, az önkényuralom idején is akadtak, akik igyekeztek hangot adni a Habsburgok módszereivel való egyet nem értésüknek. A legtöbbeknek bizonyára Arany János A walesi bárdok című balladája jut eszébe, melyet a költő eredetileg Ferenc József szabadságharc utáni első magyarországi látogatásának „örömére” írt, de a „néma tartományt” körbejáró, ötszáz énekmondót kivégeztető angol király története nem nyerte el a megrendelők tetszését, csak hat évvel elkészülte után jelenhetett meg nyomtatásban.

A századfordulón virágzó ipar és a nyomában kibontakozó kávéházi kultúra ugyan a boldog békeidők nyugalmával kecsegtetett, de a látszólagos idillt szétrombolta az első világháború, melyről röviddel a kitörése után a legtöbb nyugatos szerző számára egyértelműnek tűnt, hogy nem az első levélhullásig fog tartani. Az 1914 augusztusában a folyóiratban megjelent reakciók egy része a világégést mint kreatív erőt, a hétköznapok monotóniáját megbontó, kockázatos eseményt taglalja. Alig fél évvel később viszont már semmiféle lelkesültség nincs a szerkesztőségben: sorra születnek a pacifista költemények, például az addig az esztétizmus feltétlen hívének számító Babits Mihály Játszottam a kezével című szerelmes verse, mely miatt nemzetgyalázónak, hazaárulónak és erkölcstelennek minősítették az akkor középiskolai tanárként dolgozó költőt, pedig ez a szöveg csak könnyed felvezetése volt a következő évek radikálisan háborúellenes darabjainak, a Húsvét előttnek vagy a Fortissimónak.

Babits 1928-ban Julien Benda Az írástudók árulása című kötetéről írt recenziójában fogalmazza meg, miben áll az értelmiség felelőssége egy vérzivataros időszakban. Úgy hiszi, az írástudók valaha az igazság szószólói és hazájuk lelkiismeretének ébren tartói voltak, de a XX. század elüzletiesedett világában egyre inkább kisszerű célok és hatalmi csoportok eszközeivé alacsonyodtak. Azt hiszem, gondolatai a jelenlegi, kollektív amnézián alapuló vajdasági viszonyok közé is adaptálhatóak: „Ha az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv — igazság az, amit föl tudunk használni —, akkor az igazság nem független többé az élettől és az érdektől. Az a kultúra pedig, ahol a megismerés főforrása az ösztön, és egyedüli értékmérője a hasznosság, ahol a legmagasabb morál a falka harcában való önfeláldozás, s ahol még az ész is csak az ösztönélet izgatója vagy az Akarat szolgája akar lenni: nem emberi, hanem állati kultúra.” Ezt az esszét egyébként a kiadását követő vitában az elefántcsonttoronyba vonulás köldöknézegető attitűdje megnyilvánulásának tartották. Így lett Kosztolányi tipológiájában Babits homo moralis, Ady homo politicus, saját maga pedig homo aestheticus, amire életművének egyetlen mozzanata cáfol rá: a Vérző Magyarország című antológia szerkesztése, mely kötet írásai a trianoni békediktátumra reflektáltak irredenta felhangokkal.

A második világháború után az írók a krónikás szerepét vállalták magukra, hogy a lassan napvilágra kerülő szörnyűségek ne történhessenek meg még egyszer. Ahogyan Adorno hangsúlyozta, „Auschwitz után verset írni barbárság”, ezért újfajta interpretációs keretet kellett bevezetniük: a holokauszt egyszerre volt nyelvi probléma, egyedisége miatt összehasonlíthatatlan és éppen ezért művészileg nehezen ábrázolható esemény. Eli Wiesel ezt a tapasztalatot úgy fogalmazta meg, hogy „egy Auschwitzról szóló regény nem regény, vagy nem Auschwitzról szól”. Kertész Imre Sorstalanságért kapott Nobel-díja éppen azért oszthatta meg könyvégetésig menően a magyar közvéleményt, mert a regény főszereplője, Köves Gyurka számára a lágerek világa egy idő után természetessé, sőt sajátosan széppé válik. Ezzel a következetesen hiteles hozzáállással az író kimozdítja az olvasót a komfortzónájából, hiszen nem ítélkezik, és nem is idealizál, ahogyan az elvárható lenne egy holokausztregénytől.

A kommunizmus a lehallgatások és az elhallgattatások kora volt, igaz, a Jugoszláviába szakadt kisebbség viszonylag szerencsésnek számított, a vérengzések után a titói testvériség-egység hatotta át a közéletet. Többszöri megszakítással ugyan, de beindulhatott a neoavantgárdot hirdető Új Symposion, ahova becsempészték a tiltólistára került magyarországi szerzők otthon csak szamizdatban kiadott szövegeit, és ahol először jelentették meg nyugati filozófusok műveinek fordítását magyar nyelven. Ez volt a Kárpát-medence legprogresszívebb folyóirata, és mint ilyen, számos legenda tárgya. Megszűntének valódi okairól pedig a kritikai önreflexió teljes hiánya miatt mindmáig nem lehet beszélni. A vértanúságot vállaló Sziveri János sorsa például látványosan összefonódik a vajdasági magyarságéval. Nem hiába írta Judita Šalgo, hogy „a modern költészet belső drámája ezen a vidéken mindig belső gerillaharccal kezdődik, a vendégmunkások kormányeltörésével folytatódik, hogy azután önkéntes vagy nem önkéntes (ön)száműzetéssel végződjön”. Ahogyan Thomka Beáta is kifejti, a nyolcvanas években „a költészet drámája fokozatosan fordult át a folyóirat, a nemzedékek, a műhely, az ekkoriban még termékenyen működő újvidéki intézmények, a könyvkiadó, a lapok, majd az egész tágabb jugoszláviai magyar közösség drámájába”.

A „téves csatatéren” való meghalás domonkosi gondolata a hetvenes évektől kísértette a vajdasági magyarságot, de a prófétaszerepet Koncz István vállalta magára az 1987-ben megjelent Ellenmáglya című kötetében. E gyűjtemény záróversének, A Tisza partjánnak az első és utolsó mondata is az, hogy „Háború lesz”. Az „ex-yu exodus” valóban nem váratott sokat magára, Tolnai Ottó a vajdasági magyar írót a magyar írótól megkülönböztető attribútuma, a tenger is negatív előjelűvé vált: „Lábuk, kezük itt-ott belelóg a tengerbe. Mi afféle nyaraló vendégei voltunk Nagy-Jugoszláviának. Vendégek voltunk, hiába erősítgettük, hogy otthon vagyunk, vendégek, akik itt nyaralnak… És azután hirtelen lemészárolták egymást ezek a nyaralók. Ugyanúgy heverésznek, csak immár fejetlenül, megnyúzva, tarkónlőve.”

A vajdasági magyar próza „tenger nélküli” generációinak képviselői azt a hangot igyekeznek meglelni, amelyen érvényesen lehet szólni a háborús traumákról. Menyhért Anna szerint „ez a nyelv nem elfedi a traumát, nem hallgat róla, hanem színre viszi a törést, azt, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan a trauma elmondására, s ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a szakadásnak az új nyelvben látszania kell, mert múlt és jelen csak így kerülhet benne újra kapcsolatba. Ez a nyelv már nem lehet naiv, gyanútlan: sokkal inkább a kételyt, a bizalmatlanságot magában foglaló, a megszakítottság és a szorongás emlékét őrző, az uralhatatlanság tudását elfogadó, a másikat így is megszólító mégis-beszéd”. Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényének főhőse emésztési problémái például abból fakadnak, hogy nem tudja megemészteni a vele történteket: „úgy látszik, hogy az ember egy kurva lépést se tehet itt anélkül, hogy bele ne botlana az elcseszett múltba, habár mindenki belelőtt már mindenkit a Dunába, és mindenki többször is megkúrta mindenki anyját, mondta, úgyhogy jó volna, ha legközelebb, amikor besorozzák, azt is megkérdeznék tőle, hogy akar-e horvát nőket kefélni, vagy még jobb lenne, ha azzal kezdenék, hogy akar-e kefélni egyáltalán.”

A nyitókép Pesti Emma alkotása