* Nem ritka, hogy a gyerek ugyanazt a szakmát választja, mint a szülei. A te édesapád, Ótos András is fotós.

— Sőt, a nagyapám is fényképész volt, tehát én már a harmadik generációs fotós Ótos vagyok. Egyébként kezdetben nem érdekelt annyira, főleg a kamera másik oldalán álltam, apu állandóan engem fotózott. Én voltam az egyedüli gyerek, az attrakció. Aztán amikor idősebb lettem, már elkezdett érdekelni a fotózás, hobbiszinten én is kattintgattam. Apu kezében éjjel-nappal ott láttam a gépet, úgyhogy ez nem is csoda. Egyszer, amikor egy hosszabb kirándulásra indultam, kaptam tőle egy nagyon egyszerű kis gépet, alapbeállításokkal. Én ’97-es gyerek vagyok, tehát még nem voltak a gyerekkoromban mobiltelefonok, úgyhogy én az egész utazást végigdokumentáltam azzal a kis kamerával. A reggelitől a fürdőszobán át a programokig minden részletet, hogy amikor hazaérek, megmutathassam a többieknek, merre jártam. Hát valahol itt kezdődött. Már a gimnáziumi éveim alatt, amikor diákcsereprogramra mentünk Szlovéniába, én filmeztem és készítettem el az aftermovie-t. Ekkorra már eléggé megszerettem a kamerát. Gimi után jött a kérdés: merre tovább? Azt éreztem, hogy nem tudok elég jól szerbül, ezért Szeged és Magyarország lebegett a szemem előtt, de apu azt mondta, próbáljam meg a felvételit az újvidéki Művészeti Akadémián is. Rettegtem, hiszen szerbül kellett elmondanom, amit gondolok, képeket analizálni, összeszedetten beszélni, ráadásul öt embert vettek fel kamera szakra, de bátor voltam, és kreatív, úgyhogy sikerült. 

Fotó: Varga Somogyi Árpád

* Hogy érzed, jó döntés volt, hogy Újvidéken maradtál? Szeretted az egyetemet?

— Örülök, persze, szeretem a várost. Az egyetemet pedig be kell fejezni, el kell sajátítani az alapokat. Erre tökéletesen megfelelt. Viszont elég elmaradottnak gondolom az újvidéki akadémia kamera szakát. Legalábbis amikor én tanultam, még az volt. Nagyon kevés rálátásunk volt a mai modern kameratechnológiákra, programokra. Rengeteg embert ismertem ott meg, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, de a masterre már nem iratkoztam be itt Szerbiában, a fentiek miatt nem láttam értelmét. Talán majd egyszer valahol külföldön, ahol megvan az iskolának a megfelelő technikai felszereltsége is, vannak jó laborok, lámpák, kamerák stb.

* Akkor tehát az analóg fényképezés is érdekel?

— Nagyon. Sőt, ha utazom, csak az analóg gépem viszem magammal. A sokkilós digitális gépem ilyenkor itthon pihen. Az analóg fényképek és fényképezőgépek visszarepítenek bennünket a fotózás kezdetéhez, amikor még minden nehéz volt. Minden képre figyelni kellett, beállítani, kitalálni, mi legyen rajta, hiszen meghatározott számú képkocka állt rendelkezésre. Gondolkozni kellett, nem lehetett csak úgy lövöldözni a levegőbe. Az analóg képeknek lelkük van. Látod a szemcséket, látod, hogy miből tevődik össze maga a fotó.

* Utazáskor a mobiloddal nem is fotózol? Vagy azért előveszed?

— Használom néha, persze. Főleg, ha kis promóvideókat vagy képeket készítek a közösségi oldalakra. S ha én is szeretnék rajta lenni a képen, akkor is a mobilt veszem elő, mert az analóg gépet nem tudom akárkire rábízni. 

* Divatfotózással is foglalkozol. Milyen egy jó divatfotó most, 2021-ben, amikor a szépségideál és a divatszakma is igencsak megváltozott.

— Olyasmit kell mutatni, amit még nem láttak. Ez persze nagyon nehéz, de erre törekszem. Nem a megszokott szögből fotózom. Én szeretem például a békaperspektívát, ilyenkor hosszabbnak tűnik a láb, a torzó, és soványabbnak a modell, akit fotózol. De manapság már valóban nem ez a fontos. Ezt látom, hiszen beleástam magam a marketingbe is. Mostanában nem fotózunk csontsovány modelleket, hiszen az emberek nem tudnak velük azonosulni, nem veszik meg a ruhát, mert rajtuk biztosan nem is állna jól. Ezért én is inkább hétköznapi embereket választok. És nem is a modellre helyezem a hangsúlyt, hanem a ruhára. 

* A marketingbe a divatvilág miatt másztál bele jobban? Hogy átlásd?

— Amikor hazajöttem Amerikából, a Work and Travel programról, még bennem volt ez az amerikai életfelfogás: pörgés, buli, csináljuk! A Filmski Front nevű fesztiválon én voltam a fotós, ott felfigyeltek rám, beajánlottak a Serbia Fashion Weekre fényképezni, ott a VIP-részlegen dolgoztam, megismerkedtem a bartender fiúval, s ő ajánlott be az akkor nyílt Pupin Pubba fotósnak. Itt kezdtem el dolgozni az éjszakai élet fotósaként. Ezt két évig csináltam, eléggé meg is utáltam, s amikor befejeztem az akadémiát, azt mondtam, elég. Nem ezért tanultam, energiát és pénzt belefektetve, hogy pubokban fotózzak éjjelente. Azért meséltem el mindezt, mert az egyik ilyen fotózás alkalmával ismertem meg egy kis marketinges csapatot, melynek megtetszett, ahogy dolgozom, és most már én is közéjük tartozom, minden nagyobb cégnek én vagyok a fotósa, promóképeket készítek Instagramra, Facebookra, a Trip Advisorre, a Google-re, tehát mindenhová, ami a marketingfelületeket érinti. S mivel a kamera szakon filmet készíteni is tanultunk, rövid promóvideókat is össze tudok vágni. Szóval most már három éve főleg ezzel foglalkozom. Egyébként érdekesség, hogy a fent említett Filmski Front — ahol mindez elkezdődött — néhány évvel később beválogatta a vizsgafilmemet. Ezáltal szép kis keretet kapott ez a történet.

* Édesapáddal szoktátok egymás munkáját véleményezni, kritizálni?

— Ha fotókról és fotózásról van szó, én és apu szinte soha nem értünk egyet. (Nevet.) Neki is megvan a maga világa, nekem is. Ő dokumentál, csoportképeket készít, eseményekről számol be, én inkább a kreatív világ felé húzok. Ha kell, a Holdat is megmozdítom, hogy úgy álljon a fotómon, ahogy én elképzeltem. Hatással akarok lenni a képre, melyet csinálok, legyen szó divatról vagy ételfotózásról, bármiről. Apu például mindig azt mondja, ne hagyjak annyi üres területet az alanyaim fölött, vágjam le a fölösleget. Én ezt nem így gondolom. De a szüleim mindig támogattak, hálás is vagyok nekik ezért. Nem nézzük le egymás munkáját, csak ő nem érti ezt, én pedig azt. De szeretjük és tiszteljük egymás tevékenységét.

* Van olyan ága a fotográfiának, amely egyáltalán nem érdekel?

— A természetfotózás. Nem vagyok az a fajta, aki -10 fokban kint ücsörög mozdulatlanul, arra várva, hogy egy madár felrepüljön. Nem vagyok hozzá elég türelmes.
 

* Marketing, fotó, film. Mindhárom területen szépen lehet lépkedni felfelé azon a bizonyos létrán. Mik a közeli terveid? 

— Saját stúdió. Most ez az elsődleges, ezt sokszor ki is mondom, hogy ezzel is bevonzzam a pozitív energiákat, és megvalósuljon a tervem. Már a pandémia elején ez volt a terv, csak egy picit áthúzta a számításaimat, nem volt annyi munkám, mint előtte, így pénzem sem. De most ha törik, ha szakad, ha leszegényedek, ha nem, ezt meg fogom csinálni, mert hidd el, már rengetegen kérdezgetnek Újvidéken is, úgyhogy szerintem ezzel szintet is léphetnék a munkámban. Aztán kell egy jó honlap, hiszen a sok Insta- és Facebook-bejegyzés mellett nem lehet kitűnni, ezért szükséges egy jó weboldal, a harmadik terv pedig hogy még jobban önállósuljak és különköltözzek. Jelenleg ezek lebegnek a szemem előtt, és tudom, hogy vagyok annyira elszánt, hogy sikerülni is fog minden tervem.

Fotók: Ótos Annabella