Valamikor a múlt század harmincas éveiben, talán az évtized derekán, verébfejeket kellett minden háztartásnak beszolgáltatnia. Annyira elszaporodott azokban az esztendőkben a mezi és házi veréb, hogy óriási károkat okozott a mezőgazdaságban, különösen a kalászos növényekben. Arra már nem emlékszem, hogy a verébpusztítás az egész Dunai bánságra vagy csak a bánsági járásokra terjedt-e ki. Tény és való, hogy a nagykikindai járáshoz tartozó Szajánban is minden háztartásban (gazdaságban) kötelező volt meghatározott számút (talán a földterület nagyságához mérten) beszolgáltatni.
A verébfogás ideje éppen télire esett, és különböző praktikákkal igyekezett családunk is eleget tenni a kötelezettségnek. Először a baromfi etetésekor próbálkoztunk: reggel és estefelé édesanyám egy-egy szakajtó ocsút szórt ki a tágas udvaron, kör alakban. Odaállítottunk egy dróthálós csapóajtót, de ez nemigen járt eredménnyel, mert a tyúkok előbb értek oda, mint a verebek. Ilyenkor csak nagy cirmos kandúrunk volt sikeres: beült az ocsút szedegető baromfi közé, és az éhségtől óvatosságukat elvesztő verebek közül mindig megfogott egyet. Nagy szalmakazalunk volt a szérű végében, és késő délutánokon onnan hordtuk a lovak és a tehenek, ritkábban a disznók és a juhok alá a szalmát. Egy estefelé édesapámmal nagy szalmahordó kassal mentünk szalmáért, s amint a kazal megkezdett végéhez értünk, hirtelen egy nagy bagoly vágódott ki belőle, karmában egy verébbel! Hát, ettől kezdve már nem volt nagy gond a verébfogás: ha a bagolynak sikerült a kazalban verebet fognia, akkor mi is megpróbáljuk. Szegény verebek estefelé a hóvihar és a dermesztő hideg ellen a meleg védelmet nyújtó szalmakazalban tízesével foglaltak helyet, mi pedig óvatosan megközelítve, hirtelen benyomtuk a kas száját a szalmába. Minden alkalommal volt benne öt-hat veréb is.
Ezt a madárfogási műveletet jó harmincöt évvel később az öcsém is megismételte! Csakhogy ő akkor nem verebet, hanem a verebek után bevágódó baglyot fogta meg. Tulajdonképpen csak meg akarta nézi, milyen is közelről, de véletlenül a madár nyakához nyomta a kas szélét, és az rögtön elpusztult. Gyöngybagoly volt, nagyon szép tollazatú. Nagyon megsajnálta, s hogy valamit törlesszen tettéért, elvitte Szabó (Suszter) Palihoz, az ezermesterhez, kitömetni. Később hozzám került, és ma is megvan gyűjteményemben.
A gyöngybagolynak, mint minden vidékünkön élő bagolyfajnak az egér és a mezei pocok a fő tápláléka. Igen ám, de amikor hótakaró fedi a födet, a bagoly nehezen jut egérhez, hiszen az a hó alatt közlekedik. Ilyenkor a bagoly meg-megfogja a kisebb madarakat is. Az ornitológusok, vadbiológusok a bagoly köpetéből állapítják meg, hogy mivel táplálkozik. A baglyok ugyanis naponta kétszer köpetelnek, ami azt jelenti, hogy ilyenkor egyszer a hajnali, másszor az esti zsákmányállatok (az egészben lenyelt egér és madár) maradványát kiköpik, és az olykor éppen az egér alakjára emlékeztet. Ezt szokták a vadbiológusok csipesszel kibontani, hogy elemezhessék a bagoly táplálékának összetételét.
Idevonatkozó saját tapasztalatom is van, a már említett Holt-Tisza melletti gyümölcsösből. Az állandó lakhatásra épített víkendház (nagy optimizmussal azt hittem: itt töltöm majd unokáimmal békés nyugdíjaséveimet) végénél egy hatalmas nácikörtefa állt, akkora, hogy egy évben 80 liter pálinkát ,,adott'! Nos, ezen egy tavaszon szarkák raktak fészket, és kicsinyeiket is kiköltötték. A következő tavaszon azonban nem jöttek vissza! Egyszer a fa alatt téblábolva egérféle valamiket fedeztem föl. Eltakarítottam, majd a másik reggelen ismét ilyen szőrös valamik hevertek a fa alatt. Vadászati szakirodalmi olvasmányaimból már eszembe is jutott föltekinteni a fára. Nagy öröm töltött el, amikor láttam, hogy a szarkafészek alatti ágon, alig pár méterre fölöttem, egy erdei fülesbagoly néz rám érdektelenül. Aztán néhány nap múlva már a párja is mellette ült, majd nyár elejére még öttel gyarapodott a bennünket nyugodtan szemlélő társaság! Merthogy öt fiókát keltett ki a szülőpár. Egész évben ott tanyáztak, én meg reggelenként pirongattam őket: hát minden reggelre ilyen sok piszkot kell hagynotok a házam előtt!?
Itt, a pánai gyümölcsösömben kuvik költözött a víkendház padlására. Van viszont egész tucatnyi fülesbagoly a házunk hátuljánál levő parókiakert fáin, meg a ház tövében levő két fenyőfán. Az erdei fülesbagoly ugyanis ősztől tavaszig csoportokban pihen főként fenyőfákon, de más, sűrű ágazatú fákon is. Második emeleti szobánk ablakából azt is megfigyelhettük, hogy hajnali visszatérés után mindegyik a maga ágán foglal helyet. Egy korábbi kemény télen nyolcvannál is több fülesbaglyot számoltunk meg a Szent István-kápolna kertjében.
Annyi volt a fák alatt a köpet, hogy egyes lakók el is riasztották a baglyok egy részét. Van most is belőlük igen sok.
Január utolsó szombatján a Kossuth rádió Oxigén című műsorában két ember arról beszélgetett, hogy - ha jól emlékszem - a pesti Városliget parkjában kikeltette kicsinyeit egy fülesbagolypár. Tekintettel a nagy havazásra, találnak-e elegendő egeret a szülők fiókáik fölnevelésére? Lehetne-e mesterségesen etetni őket? Ha telefonközelben lettek volna, akkor mindjárt fölvilágosítottam volna őket: igenis lehet! Mert én egyszer négy erdei fülesbagoly-fiókát neveltem föl, lóhúson. Amikor már tollasodni kezdtek, kiraktuk őket az udvari diófa alsó ágára, és ott naponta kétszer kaptak lóhúst. Esténként később el-eltűntek, majd egy reggelre már vissza se jöttek! Lehet, hogy egyszer az ő történetüket is leírom.