Mosolyogva, egy életen át - Slavica Vujić

Világszerte 250 millióra tehető a hallássérültek száma, közülük 70 milliónyi csaknem teljesen siket. Szakértői vélemények szerint a szegény, elmaradott országokban élők tízszer akkora valószínűséggel süketülhetnek meg, mint az iparilag fejlett országokbeliek. A szegény országokban gyakoribb a fiatalkori hallássérült, főként a hiányos orvosi ellátás következményeként. Ezt a rendellenességet ugyanis előidézheti a nem gyógykezelt középfülgyulladás, agyhártyagyulladás vagy az anyának a terhesség alatt történő megbetegedése.
Mindenütt jellemző az időskori halláskárosodás, újabban azonban az egyre több hallásromlás nem az életkor, hanem a környezeti zajártalom számlájára írható. Zajos világunkban sokan talán úgy gondolják: siketnek lenni, vagyis hangokat egyáltalán nem hallani önmagában véve nem is olyan szörnyű dolog. Nem tudják, hogy az ebből adódó nehézségek milyen súlyosak, nemegyszer tragikusak. A siket emberek nyelvi és kulturális kisebbségnek tekintik magukat az egész világon, ezért törekszenek szervezeteik arra, hogy a siket embereknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint egészséges társaiknak.
Mivel a nagyothallók többsége hallóként élte életét (vagy annak java részét), számukra a hallás csökkenése a családban, a munkahelyen, a baráti körben betöltött szerepük megváltozását idézi elő: elszigetelődéshez, elmagányosodáshoz vezethet. Nekik a legnagyobb segítséget a hallókészülékkel és tartozékaival való folyamatos ellátás, illetve a mindennapi életvitelt megkönnyítő technikai eszközök biztosítása jelenti.
A Siketek és Nagyothallók Nemzetközi Szövetségének határozata alapján 1958 óta minden év szeptember utolsó vasárnapján - az idén szeptember 25-én - tartják a hallássérültek világnapját. A fő cél, hogy felhívják a figyelmet e fogyatékkal élők sajátos kommunikációs problémáira, s az ennek következtében fellépő életminőségbeli hátrányok megoldására mozgósítsák a társadalmat és a döntéshozó szerveket.
Aki megtanulta szeretni az életet
Egy hallássérült asszonnyal való találkozás gondolata számos kérdést vetett fel bennem: hogyan, miként tudok majd kommunikálni vele, hogyan érinti majd, ha az élete, szomorú sorsa felől érdeklődöm. Tapasztalatból tudom, hogy a hallássérült, illetve siket emberek rendkívül érzékenyek, abban a hitben élnek, hogy valaki - kihasználva a hallásképtelenségükből eredő hátrányt - be akarja csapni őket, kirabolni vagy bántani. Állandó bizonytalanság az életük tele előítéletekkel mások iránt, és folytonos kételkedéssel, hogy vannak még emberek, akik megpróbálják megérteni őket.
Ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben a megbeszélt találkozóra igyekeztem. Bár tudtam, hogy segítségnek ott lesz nekem a Szabadkai Siketek és Nagyothallók Községközi Szervezetének titkára, Mátity Beáta - aki kitűnően ért a jelbeszédhez -, mégis némi fenntartással nyitottam be a szervezet székházába. Annyit tudtam csak Slavicáról, a teljesen siket asszonyról, hogy rendkívül értelmes, verseket ír, irodalmi folyóiratokban publikál és komolyzenei hangversenyekre jár...
Slavica Vujić Szabadkán született 1947-ben. Ötéves korában agyhártyagyulladás következtében elveszítette a hallását. Szüleinek, elsősorban édesanyjának és két idősebb fivérének hála a beszédkészségét sikerült megőriznie.
- Édesapám korán meghalt, így édesanyám kénytelen volt engem, a súlyosan halláskárosult kislányt, egyedül felnevelni - meséli Slavica. - Tanítónőként ismerte a gyermeki lélek útvesztőit, és minden szabad percét azzal töltötte, hogy meséket olvasott fel nekem. Képeskönyvekben megmutatta bizonyos tárgyak képét, majd nevüket - hogy az a szájról leolvasható legyen - lassan, ajkai formálásával ejtette ki. Engem pedig arra ösztönzött, hogy magam is ejtsem ki a szót. Így sikerült megőriznem a beszédkésségemet annak ellenére, hogy a hallásomat teljesen elveszítettem. Ebben édesanyámnak segítségére voltak a fivéreim is, akik szintén arra törekedtek, hogy megtanítsanak a másokkal való kommunikáció képességére.
Slavica első verseit még tízéves korában írta, a szabadkai Süketek és Nagyothallók Általános Iskolájának negyedik osztályos tanulójaként. Akkori tanárának, Milija Šebekovićnak köszönhetően ezek a versek nyomtatásban is megjelentek az iskola irodalmi folyóiratában.
- Én mindig úgy éreztem, hogy költőnek születik az ember, és nem időközben lesz azzá. Erre példa az én esetem is, hiszen ha nem ezzel a képességgel születek meg, hallásképtelenségem következtében soha nem tudtam volna verset írni. Most már tudom, hogy az ember nem a fülével hall, nem a szemével lát, hanem a lelkével. Ha a lelkünk nyitott a szép dolgok befogadására, nincs szükségünk érzékszervekre.
Salvicát - a Siketek és Nagyothallók Általános Iskolájának tanári kara javaslatára - áthelyezték a palicsi Vladimir Nazor Általános Iskolába, mert ,,nem volt olyan, mint a többiek.
- Képes voltam a beszédre, bár sokan csak nagy nehézségek árán értették meg, amit mondani akartam. Ebből kifolyólag a többi, süketnéma társam által használt jelbeszédet is sajátos módon használtam. Ezért gondolták úgy a tanáraim, hogy a speciális iskola helyett rendes általános iskolában a helyem. Így kerültem át a palicsi Vladimir Nazor Általános Iskolába, ahol jeles eredménnyel fejeztem be általános iskolai tanulmányaimat.
Az évek pedig közben teltek-múltak, és Slavica ráébredt, hogy számára a könyv jelenti az igazi menedéket a világ összes gondja, baja elől. Megérett benne az elhatározás, hogy könyvtáros lesz, hiszen akkor állandóan a könyvek közelében lehet. Édesanyja támogatta ebben az elhatározásában, hiszen egy ilyen hátrányos helyzetű fiatalnak ez egy testre szabott foglalkozás lehetne.
- Belgrádba kerültem, ahol elvégeztem a Könyvtárosi Középiskolát. Kevesen voltak nálam boldogabbak akkor, amikor a kezembe vehettem az oklevelet. De csakhamar be kellett látnom, hogy az élet igenis kegyetlen tud lenni. Soha, egyetlen percig sem dolgozhattam könyvtárosként. Minden alkalommal, amikor megpályáztam egy állást, azzal utasítottak el, hogy nem vagyok képes az emberekkel való kommunikációra. Pedig számos más, a könyvtárosi munka egyéb területén bizonyíthattam volna rátermettségemet. Például vezethettem volna nyilvántartást a könyvekről, csoportosíthattam volna őket, vagy bármi egyebet, amely területen nem lett volna szükség a hallásomra, illetve a beszédemre. De ilyen munkával nem szolgált nekem senki, így az oklevelemmel valójában nem tudtam mit kezdeni...
A hallássérült asszony azonban a versírásról soha nem mondott le.
- Édesanyám meghalt, és a fivéreim is tragikus hirtelenséggel távoztak. Egyedül maradtam. Nem mondhatnám, hogy az élet valaha is kényeztetett volna. Mégis úgy érzem, a sorsunk csak tőlünk függ. Én képes voltam minden fájdalom és veszteség ellenére újra és újra felemelkedni, mert hittem, és hiszek a sors formálhatóságában. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor az ember haszontalanná válik önmaga és környezete számára. Dolgozni, alkotni kell, hiszen ez teszi nemessé az emberi lelket.
Slavica Vujićnak két verseskötete is megjelent: egyik a belgrádi Könyvkiadó, másik a Szabadkai Siketek és Nagyothallók Községközi Szervezetének a jóvoltából. Emellett 1969 óta szinte minden, a hallássérülteknek szóló kiadványban publikál.
- Nemcsak verset írok, hanem prózát is. Gyermekversek írásával is próbálkoztam, de csakhamar rájöttem, hogy ezek megalkotásához egy olyan bensőséges, mély anyai érzésre van szükség, amelyet én soha nem élhettem át. Felhagytam tehát a gyermekversek írásával. Tagja vagyok a Szabadkai Irodalmi Körnek, ahová rendszeresen eljárok író-olvasó találkozókra, irodalmi estekre. A Szabadkai Siketek és Nagyothallók Községközi Szervezetnek 1971 óta vagyok a tagja, és e szervezetnek nagyon sokat köszönhetek. Például az ő segítségükkel jutottam hallókészülékhez, amellyel képes vagyok bizonyos mély tónusú hangok érzékelésére. Ennek jóvoltából élvezhetem a komolyzenei hangversenyeket is: a mély hangokat hallom, a többit pedig a lelkemmel ,,képzelem el... - zárta a beszélgetést Slavica Vujić.