— Lánykoromban úgy gondoltam, hogy nem is kell feltétlenül férjhez mennem, nekem csupán az a fontos, hogy anya legyek — kezdi történetét a középkorú, mosolygós asszony. — Persze tudtam én már akkor is, hogy a babát nem a gólya hozza, de már gimnazista voltam, és még csak a láthatáron sem volt olyan fiú, akihez vonzódtam volna. Nem volt testvérem, a barátnőimmel pedig ilyen témáról nem lehetett beszélni. Hát úgy gondoltam, ha az érettségiig nem találok udvarlót, a magam módján oldom meg az anyaságot. Úgy látszik, az égiek nem voltak elragadtatva a szokatlan határozatomtól, ezért az érettségi bálon megismerkedtem egy korombeli fiúval, akivel ötévi udvarlás után összeházasodtunk, és úgy tűnik, „boldogan élünk, míg meg nem halunk”.

Mindketten egyetemet fejeztünk be, én az oklevél átvétele napján tudtam meg, hogy terhes vagyok. Az apám, aki egy rendkívül jó humorú, áldott természetű ember, elégedetten nyugtázta a dolgokat: „Hát ez nem semmi, két legyet egy csapásra!” Az esküvőnk után előbb a férjem kezdett dolgozni, én a szülés miatt csak két év múlva álltam munkába. A fiamra anyu vigyázott, aki akkor már nyugdíjas volt. Minden a normális kerékvágásban folyt. Volt egy szívbéli barátnőm, akit egy kilenc évig tartó kapcsolat után a férfi otthagyott. Ő a terhesség harmadik hónapjában volt, de nem akarta megmondani a volt párjának, attól tartva, hogy a férfi majd csak ürügynek hiszi, és azt akarja elérni, hogy ne szakítsa meg a kapcsolatukat. A férfi hamarosan külföldre ment, így a barátnőm kislányát majdnem a gólya hozta. Egy tündéri kis hölgy volt, életrevaló, csoda szép kislány, akit az én hároméves fiam szinte imádott. A játékait féltékenyen őrizte, de amikor a barátnőm Edittel, a kislányával nálunk volt, a fiam minden kedvenc játéka a kislány kocsijában volt. Abban az időben jelentette ki egy esti fürdés alkalmával: „Majd ha olyan nagy leszek, hogy bajuszom lesz, akkor csak Edittel fogok aludni. És akkor férj és feleség leszünk.” A férjem és én majdnem megfulladtunk a nevetéstől, de a fiunk halálosan komolyan gondolta, amit mondott.

Múltak az évek, nőttek a gyerekek. A barátnőm is befejezte az egyetemet, az apja kapcsolatainak köszönhetően kapott egy olyan külföldi megbízatást, amely az ENSZ hatáskörébe tartozott. Edit negyedikes volt, amikor elmentek. Azt hiszem, a két gyerek belebetegedett a válásba. A fiam napokig nem evett, nem akart iskolába menni, becsukta a szobája ajtaját, az ajtóra pedig egy irkalapra rajzolt halálfejet ragasztott. Az első két évben Edit évente legalább két alkalommal hazajött az anyjával látogatóba. De amikor hirtelen egymás után meghaltak a barátnőm szülei, nem volt ok, amiért hazalátogattak volna. Edit már középiskolás volt, amikor a barátnőm egy közúti balesetben a helyszínen meghalt. A családommal ott voltam a temetésen, és utána még néhány napig ott maradtunk, mert Edit azt akarta, hogy hazajöjjön velünk. Valahogy nekünk is ez volt a természetes, hiszen neki ott a baráti körükön kívül az égvilágon senkije sem volt. Rengeteg formaságnak kellett eleget tenni, de néhány hónapos loholás után Edit hozzánk költözött. Mi lakást cseréltünk, hogy neki is külön szobája legyen. Nem tudom megmagyarázni, de én halálosan izgultam a gyerekek miatt. Már mindketten felnőttek voltak, és szemmel láthatóan szerelmesek egymásba. Számomra becsületbeli dolog volt, hogy Edit semmilyen tekintetben se sérüljön.

A fiam már harmadik éves egyetemista volt, amikor egy este vacsora előtt azt mondta, ideje beszélgetnünk. Az apjával megszeppenve ültünk az asztalhoz, és ők kijelentették, ne féljünk, ők maguk is vigyáznak egymás becsületére. Szeretik egymást, de tiszteletben tartják a családi fészket. A fiam, ismerve engem, külön hangsúlyozta: „Ne félj, anyu, ha Isten is úgy akarja, mint Edit és én, lesz unokád, nem is egy, de kivárjuk, míg Edit is befejezi az iskolát.” „Albi, te az egyetemet is hozzászámoltad?” — kérdezte tágra nyílt szemmel Edit. „Nem leszek én akkor már öreg az első terhességhez?” Valamennyiünkből kitört a nevetés, a természetes ösztönök efféle megnyilvánulása mindannyiunkat jókedvre derített. Végezetül hozzáteszem, hogy már két unokám van, akiket a középiskolai végzettségű menyem szült, és akikért bármit megtennék. Mert ha felnőnek, nekem már sem erőm, sem tudásom nem lesz ahhoz, hogy „tekintélyes”, szigorú nagyi legyek. Aki persze most sem vagyok.