Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke átnyújtja az Életfa-díjat Szöllősy Vágó Veronikának (Fotó: Szabó Attila)

Szöllősy Vágó Veronika nyugalmazott könyvtáros, népdalkör-vezető a szülőföld elkötelezettje, és azt a személyes áldozatokra is kész közéleti embert példázza, aki több mint negyven éve szolgálja töretlen lelkesedéssel és odaadással a délvidéki és az egyetemes magyar kultúrát. Munkásságáért a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Életfa-díjjal jutalmazta a Magyar Kultúra Napján.
* Mikor és hol kapcsolódott be a kulturális életbe?
- A tanítóképzőben eltöltött öt év alatt útravalóként azt a tanácsot kaptuk, hogy a hivatalunk gyakorlása során vegyünk részt a környezetünk kulturális, sport- vagy egyéb társadalmi életében. Csakhamar egy Oromhoz közeli tanyai iskolában kaptam állást, és ott kapcsolódtam be először a művelődési életbe. Akkor hozott össze a sors a férjemmel, Szöllősy Vágó Lászlóval is, akinek a hatására magam is nagyon fontosnak kezdtem érezni a művelődést. Mi egyébként mindig mindent együtt csináltunk. Szerencsésnek tartom, hogy egyezik az érdeklődési körünk, így a legtöbb felvállalt feladatot, küldetést együtt tudtuk teljesíteni. Ez volt az az időszak, amikor bekapcsolódtam a színjátszásba. Már korábban is éreztem, hogy van bennem némi színészi tehetség, de valahogy nem fordult úgy a sorsom, hogy kibontakoztathassam. A magyarkanizsai amatőrszínház tagjaként az akkori kollégákkal szép sikereket értünk el.
* A Kodály Zoltán Zeneegyesület egyik alapító tagjaként játszott a szimfonikus és a vonós zenekarban. Ekkorra tehető a családi zenekar megalapítása is, amely országos, sőt nemzetközi hírnévre is szert tett?
- Miután beköltöztünk Magyarkanizsára, s természetes volt, hogy bekapcsolódok az amatőr színjátszásba, a férjemmel együtt nagy örömmel végeztük továbbra is azt a nemes feladatot, amelyet még Oromon felvállaltunk. Időközben igény mutatkozott egy olyan zenekar létrehozására, amelyben a hiánypótló hangszerek szólalnának meg. Abban az időben szinte minden gyermek harmonikázni is zongorázni tanult, hegedülni illetve fúvós hangszereken játszani nagyon kevesüknek volt alkalma. Ekkor alakult meg az Amatőr Szimfonikus Zenekar, amelynek a férjem volt a fő mozgató rugója. A zenekar tíz évig működött, addig, amíg mi Magyarkanizsán éltünk. Az egész családunk tagja volt, ezenkívül olyan tehetséges gyerekek is, akikkel országos szintű amatőr versenyeket is megnyertünk. Sok helyen felléptünk, a televízióban is szerepeltünk, és olyan emberek is megismerhették az általunk közvetített muzsikát az országnak szinte minden táján, akiknek egyébként nem lett volna rá lehetőségük. Azt még csak megfogalmazni sem tudom, milyen felemelő érzés együtt muzsikálni a családdal.
* Szabadkára költözésük után miben tudott kiteljesedni a hithű elkötelezettsége a délvidéki magyar kultúra iránt?
- A férjemmel együtt szinte azonnal tagjai lettünk a szabadkai Pro Musica kamarakórusnak. A könyvtárosi munkámat, pontosabban a munkaidőmet azonban nem tudtam összeegyeztetni a fellépésekre való utazásokkal, így csakhamar vége szakadt az énekesi pályámnak. És amikor a férjemet meghívták a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központba mint a citeraszakkör vezetőjét, magam is vele tartottam. Így lettem a Népdalkör vezetője. Időközben népdalkör-vezetői képesítést szereztem, s tanítványaimmal jelentős sikereket értünk el a különféle megmérettetéseken. Nem volt könnyű feladatom, hiszen úgy kellett összetoborozni a népdalköri tagokat. De ez is sikerült. Közös erővel, sok munkával felvirágoztattuk a népdalkört. Később a népdalkör-vezetői munkámra igény mutatkozott Ludason és Hajdújáráson is. Ezekre az évekre nagy örömmel gondolok vissza, és határtalan büszkeséggel tölt el, hogy olyan nagyszerű emberekkel, népdalkedvelő fiatalokkal dolgozhattam együtt.
* Immár másfél évtizede a Ballangó együttes tagjaként is ápolja nemzetünk zenei és szellemi hagyatékát, s a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesület népdalkörének vezetése mellett még egyéb feladatokat is vállal.
- Nekem mindig is voltak ötleteim, a szervezést azonban már nem igazán tekintettem a személyemre szabott feladatnak. Az én javaslatomra emlékezünk meg az idén Lányi Ernő születésének századik évfordulójáról, és én voltam az, aki előkerestem - és ezzel remélhetőleg átmentettem az utókor számára - Lányi Ernő egykori, saját kezűleg írt kottáit. Most a Pro Musica kamarakórussal készítünk el ezek közül a szerzemények közül néhányat, és ezek CD formájában jutnak majd el a zenekedvelőkhöz.
* Mit jelent Önnek a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által adományozott Életfa-díj?
- Amikor értesültem róla, hogy én vagyok az egyik díjazott, úgy éreztem, engem ez az elismerés nem illet meg. Véleményem szerint ugyanis azoknak jár ilyen elismerés, akiknek jóval kifejezettebb a szervezői készségük. Ettől eltekintve nagyon jólesett, hogy negyvenéves munkásságomat ily módon értékeli a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. Szép, hogy felfigyelnek arra, hogy valaki ilyen hosszú időn keresztül tesz valamit a délvidéki magyar kultúráért. Ez példaértékű lehet mások számára. Ez a díj egyben kötelez is arra, hogy amíg lehet, tegyük továbbra is a dolgunkat a köz érdekében. Az egészben mégis az a legszebb, hogy tudunk még ilyen díjakat adományozni, hogy képesek vagyunk elismerni az áldozatkész munkát, az erőfeszítést és törekvést. Feladni nem szabad addig, amíg nem lép a helyünkre valaki, aki ugyanolyan elhivatottan végzi az általunk megkezdett munkát. Mert ha feladjuk, elveszik a kultúránk, vele veszünk mi is.