Hanti-Manszijszk látképe az Irtisről

Szibériáról általában az jut eszébe az embernek, hogy oda senki sem megy önszántából, hanem viszik, méghozzá marhavagonban. Szakítva e beidegződésekkel, nekivágtam. A cél a Nyugat-szibériai-alföld, az Uráltól keletre elterülő Hanti-Manysi Autonóm Terület - Jugra. Az expedíció előzményeiről annyit, hogy közel egy éve egy szép napon Eke István barátom, aki Zala megyében régészként dolgozik, megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele egy régészeti expedícióra Szibériába. Körülbelül öt másodperc múlva lelkesen bólogatni kezdtem, közben majdnem feldöntöttem a sörömet a hirtelen jött izgalomban. A hivatalos dolgok elintézése után - magyarul: a hivatalok packázását túlélve - július 13-án éjfél után egy órakor landolt repülőgépünk Jugra központjában, Hanti-Manszijszkban. Andrej Nyikolajevics Kondrasev régész - aki áprilisban volt a zalaegerszegi Göcsej Múzeum vendége - várt bennünket.
A Hanti-Manysi Autonóm Terület - Jugra és Zala megye testvérkapcsolata a múlt század kilencvenes éveibe nyúlik vissza, és a mi látogatásunk is e kulturális együttműködés égisze alatt jött létre. Szibériába eljutni nem olcsó mulatság, István barátom sikeresen pályázta meg a Klebersberg Kunó-ösztöndíjat, számomra pedig a Hét Nap nyújtott némi anyagi segítséget.
Jugra jelentősége az utóbbi harminc-negyven évben nőtt meg, miután felfedezték, hogy a terület olajban és földgázban nagyon gazdag. Szibéria egyik kis provinciája mára Oroszország fő energiaellátó ,,szív”-évé vált. Hanti-Manszijszk pedig, ami egy kis jelentéktelen porfészek volt, mostanra egy modern, erősen fejlődő, nagyobbacska város képét mutatja.
Számunkra volt egy elég fontos érzelmi része a dolognak: e területen élnek legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik, vagyis - orosz elnevezésükön - az osztjákok és a vogulok. Az ő tragikus történetük sem különbözik sokban azon népekétől, akik több évezredes viszonylagos nyugalom után egy agresszívan terjeszkedő szomszéd tövében találták magukat, és e szomszéd mindenkinek el akarta hozni az üdvözülést, ha kell, akkor puskatussal. Ám a csaknem négy évszázada tartó orosz jelenlét ellenére sem veszítették el kultúrájukat és nyelvüket. Bár megkeresztelték őket, még mindig elevenen élnek sámán hagyományaik. A huszadik század végére pedig lassan megváltozott a hatalom hozzáállása ezekhez a kicsiny népcsoportokhoz. Megkezdődött a Mentsük meg Jugrát! nemzetközi program, melynek az a célja, hogy életben tartsák e népek hagyományos életmódját, valamint néhány éve újra engedélyezték számukra a rituális medveáldozatok megtartását.
A hanti-manszijszki Ember és Természet Múzeumban egy kis ízelítőt kaptunk a hanti világképből. A kiállítás sorban bemutatta a mitológiát, a teremtést, a különböző élethelyzetekhez és tevékenységekhez - születés, házasság, vadászat - kapcsolódó felfogásokat. A hanti egykoron lovas nép volt, délebbre éltek, a sztyeppén, ezt az egyik hanti hérosz, az Égi Lovas kiterjedt mondaköre bizonyítja.
Maga a város impozáns. Mivel az utóbbi harminc évben indult fejlődésnek, az épületek nem mutatnak szocrealista jelleget, inkább valami ,,etnoimperiális” stílust. A monumentalitás mellett ügyelnek arra, hogy a helyi folklór megjelenjen az építészetben. A repülőtér egyik épülete, a főtéren elhelyezkedő ,,pláza” valamint a város melletti dombon lévő étterem is hosszúkás piramis alakú: a ,,csum”-ot, vagyis a hagyományos hanti sátrat mintázzák. Hanti-Manszijszk a régi és az új érdekes ötvözete: a tágas és lenyűgöző belváros mellett az óváros tele van apró faházikókkal, melyek a múlt század elején épültek. Az óváros folyamatosan zsugorodik: a házikókat dózer tünteti el, ahogy a város terjeszkedik. A városképet - az óriási telekommunikációs torony mellett - a tíz éve épült, hatalmas pravoszláv templom uralja, hófehér falaival és arany tornyaival.
Hantikat szeretnénk látni, de nincs szerencsénk: nagy részük az ősi életmódot követi, behúzódnak az északabbra fekvő mocsarakba. Kazah vendégmunkás viszont elég sok van, az oroszok mellett természetesen. Egy hangosanbeszélőből hanti szöveget hallani, fülünket hegyezzük, de nyelvrokonság ide vagy oda, egy megveszekedett szótövet sem értünk...
A városi szokások egy kissé eltérnek az itthoniaktól. Az közös, hogy mindenki iszik, ráadásul az utcán, sőt, felnyitott üveggel az üzletekbe is minden további nélkül be lehet menni - a kazah kidobóember csak akkor lett egy kissé feszült, amikor az ivást is folytattuk benn. Törött üveget viszont alig láttunk: mivel a kukák hamar megtelnek, az emberek szépen, kulturáltan a teli kuka mellé pakolják az kiürített falkákat. Miután Andrej barátunkkal mi is hódoltunk eme szokásnak, hajnali négykor visszatértünk a szállásunkra. Búcsúzóul még megkínáljuk Andrejt az itthonról hozott pálinkával, ő pedig mosolyogva közli velünk: holnap kilenckor jövök, készüljetek el, hozzatok valami normális ruhát, mert expedícióra megyünk az Ob folyóra...