Aztán, mint a falusi pletykát, fanatikus a fanatikusnak jelenti a hírt, a következő pillanatban pedig már kombik szerveződnek. Hát mi is valahogy így kerültünk Bécsbe, Oláh Tamás barátunknak köszönhetően, színházjegyet vásároltunk Romeo Castellucci olasz rendező előadására, a Requiemre, melyet a Wiener Festwochen rendezvénysorozat keretében játszottak a MuseumsQuartierben, egy olyan térben, ahol a huszonhetedik sorból is jól lehet látni. Mivel nem a legdrágább jegyet vettük meg, egy picit távolabbra kerültünk a színpadtól, ám ez nem vont le az élményből.

Bár soha nem költöznék Bécsbe, azért néhány dolog valóban sokkal gördülékenyebben működik, mint erre felénk, Szerbiában és Magyarországon. Sehol nincs sor, pedig az óriási nézőtér dugig megtelik a fesztiválozó Castellucci-rajongókkal. A ruhatár egy perc (előadás után is), a helyek elfoglalása szintén, és késés sincs sok, majdhogynem percre pontosan kezdenek. Azért ezek a dolgok az élményt egy egészen magas nívóra tudják ám emelni.

Fotók: Pascal Victor

A Pygmalion Ensemble és Raphaël Pichon karmester vezényletével Castelluccinak sikerült megidéznie a teremtést és a pusztítást is. A főszereplő a kórus. Egy nagyszámú embercsoport. Mely énekel, táncol. A háttérben a „Nagy kihalások atlasza”, a falra vetítve mára már kihalt állatok, növények, emberfajok, városok és épületek, eltűnt vallások, kihalt népek és nyelvek, elpusztult műtárgyak jelennek meg, időrendi sorrendben vészesen közelítve a jelen felé, előrevetítve azt, hogy senki és semmi nincs biztonságban, a kihalás mindent fenyeget. Ezt ellenpontozza minden, ami a színpadon történik. Ahol zajlik az élet, tarka és színes élet, körtáncokkal, tehát a megváltás, az új kezdet a küszöbön van, és bár gyászolunk, azért a remény ott vibrál hangban és táncban.

Az előadás egy fekete térben kezdődik. Ennek közepén láthatunk egy kis szobácskát, halványan megvilágítva, a tévé hangjait halljuk, s egy idős, hálóinges nőt, aki jön-megy a térben, vizet iszik, narancsot eszik. Lehet, hogy kórházban van? Lefekvéshez készülődik. S elalváshoz. Egy örökös alváshoz. A halálra készül. Befekszik az ágyba, s az első színpadi csoda máris megtörténik, a nő ugyanis szép lassan eltűnik az ágyból, beleolvad, elpárolog. Ezután több fekete ruhás „díszletmunkás” jelenik meg, becsomagolják a tárgyakat feketébe. Az élet színházának is vannak díszletmunkásai, akik néha átrendezik a színpadot. A fekete tárgyak mögött lassan megjelenik a kórus is, a gyászolók, a hozzátartozók, a bámészkodók.

Lassan kikerülnek a tárgyak a térből, és beindul Castellucci Requieme. Egy óda az élethez. Megindul a tánc, megszólal a zenekar s a sok-sok tagú kórus, mely úgy énekli végig az előadást, mintha egy helyben állva, mozdulatlanul csak az énekre koncentrálna, de közben végigtáncol egy pontos, taktusra kiszámolt koreográfiát is. Három nő jelenik meg a színen, egy kislány, az imént elhunyt idős hölgy s egy középkorú nő. Mindhármuk kezében narancs. Porból és hamuból fiatalság és színek születnek. A két idősebb nő végignézi, ahogy a kislányt a kórustagok tarkára festik, s egy pálmaággal a színpad közepén magára hagyják. Egy kisfiú lép a színre, egy csontvázfejjel focizik, majd egy szöveg nélküli szólót énekel. Ismét megjelenik a kórus, a kislányra mézt és vért csorgatnak, majd miniremetévé válva, fekete kapucnis szőrmekabátban utasítják ki a színpadról.

S elindul a tánc, az ünnep, a szórakozás időszaka. Először fehér ruhás kórus mozog és énekel, aztán színes ruhákra váltanak, májusfa szalagait fonják táncolva, ám ismét jön a pusztulás: egy roncsautót tolnak be (énekelve), mely felett aranynap fénylik fel, majd bukik a mélybe, feketére „festve” a világot. Álmukból ébredve fekete masszaként vibrálnak a színpadon, visszatér a kislány, s egy rituális átöltözésjelenet indul, ahol mindenki „levedli” magáról ruháit, először a feketét, aztán mindent, ami alatta van. Újjászületés, szégyenérzetükben minél közelebb húzódnak egymáshoz, az arcokon félelem, a színpadkép feketére vált. Bizony, újjászületni sem könnyű. Miután mindenki kivonul a színpadról, a talaj elkezd emelkedni, kirajzolódik előttünk az eddig látott tánc egy festmény formájában, és rájövünk, valójában végigfestették az előadást, hogy létrehozzák Castellucci óriásfestményét. A darab végén három nő egy csecsemőt hoz a színpadra, visszatér az angyali hangú kisfiú is még egy szólóra, csendre int bennünket, aztán egyedül maradunk. Mi a sötétben s a csecsemő a színpad közepén.