— Sokáig vívódtam, mire meghoztam a döntést: beszélek az életemről, melyet valójában az élettársam irányított — mondja szégyenkezve, lehajtott fővel a férfi. — Nem vagyok sem szellemileg visszamaradott, sem ingyenélő, ennek az asszonynak mégsem tudtam ellenállni. Pedig szegény édesanyám — aki egyedül nevelt fel — számtalanszor figyelmeztetett, hogy a párom viselkedése a sírba fog vinni. Még tízéves sem voltam, amikor apám meghalt. Vannak róla emlékfoszlányaim, életem jelentős állomásain azonban anyám állt mellettem, és ő küzdött, hogy rendes ember legyen belőlem. Szakmát tanultam, az iskola befejezése után egy iparosnál kezdtem dolgozni, aki hamar elfogadott, és megtanított minden fortélyra. Gyakran mondogatta — miközben ütött-kopott Renault 4-esébe raktuk be a szerszámot —, hogy jó mesterséget választottam, mert jó piktorra mindig szükség lesz. Húszéves elmúltam, amikor besoroztak, a leszerelésem után pedig a mester visszavett, és egészen haláláig nála dolgoztam. Idővel szinte már engem tartottak a főnöknek a megrendelők, velem beszélték meg a munkát — persze a mester jóváhagyásával. Azt mondta, ha ő visszavonul, átengedi nekem a vállalkozását — nem volt ugyanis gyereke.

Meg voltam elégedve. Meglehetősen jól kerestem, az anyám nem kért tőlem egy dinárt sem, így sikerült annyit összespórolnom, hogy a családi házunk közelében vehettem egy telket, és elkezdhettem építőanyagot vásárolni. Azt akartam, hogy ha megnősülök, az asszonyt a saját házamba vihessem. Meg is ismertem egy nálam két évvel idősebb nőt, aki minden tekintetben megfelelt az elvárásaimnak. Néhány hónap után derült ki, hogy férjnél van — igaz, nem élnek együtt —, a két fia pedig a párja szüleinél él. Sokat sírt, azt mondta, fáj neki, hogy nem lehetnek vele a gyerekei, de mivel nincs állandó munkahelye, lakása, esélye sincs rá, hogy nála helyezzék el őket. Nagyon sajnáltam, miközben az anyám folyton figyelmeztetett: vigyázz, te, gyerek, mert ez a nő szomjan vezet át a vízen! Nem egészen értettem a szavait, csak később vált világossá minden...

Amikor felépült a házam egy része, az asszony hozzám költözött. Sokáig tartott, mire valóban meg- és kiismertem. Mindig elégedetlen volt, sosem volt neki elég a pénz, melyet kerestem, állandóan a szememre vetette, hogy nem tudjuk befejezni a házat, nincs hova elhoznia a gyerekeit. Csak jóval később jöttem rá, hogy valójában sosem akarta magához venni őket. Nem dolgozott, ha találtam is neki munkát, egy-két héten belül kirúgták — szerinte mindig ok nélkül. A férjétől sosem vált el, miközben huszonkét évig éltünk vadházasságban. Gyermekünk nem született — azt hittem, velem nincs valami rendben, hiszen neki volt gyereke, de évek múlva beismerte, hogy mindvégig védekezett...

Egyszer aztán az az ötlete támadt, hogy egyedül élő, idős személyeket gondozzunk az ingatlanjukért. Így — mondta ő — a házat is be tudjuk fejezni, meg a fiai — akikkel alig tartotta a kapcsolatot — is jól járnak. Az anyám figyelmeztetése ellenére belefogtunk az idősápolásba. Én „szereztem” az ápolásra szorulókat, a párom pedig a gondozást vállalta. Eleinte semmi gyanúsat nem észleltem, de amikor két év alatt öten bontották fel az eltartási szerződést, gondolkodóba estem, és kérdőre vontam őt. Azt mondta, az idősek hülyék meg túlságosan igényesek, semmi nem jó nekik. Mivel egész nap dolgoztam, nem tudtam ellenőrizni, mi folyik otthon. Egészen addig, amíg az egyik szomszéd nem hívott fel. Mit mondjak, embertelen dolgok történtek a hátam mögött! Egy nyolcvankét éves idős nénit, egy rendkívül csöndes teremtést például valósággal kínzott: amikor elment otthonról, a nénit a kamraajtóhoz láncolta. Az asszony segélykiáltásait a szomszéd hallotta meg, ő hívott haza. Ekkor derült ki, hogy a párom verte a gondozottakat, nem főzött rájuk, megtiltotta a fürdőszoba használatát, panaszkodniuk sem volt szabad. A huszonkét év alatt sok idős ember fordult meg nálunk, de csak két roggyant házat örököltünk — ha nem számolom a pénzt, melyet hoztak, illetve a nyugdíjukat.

Hogy miért tűrtem és hallgattam? Mert rettenetesen szégyelltem magam. És bevallom azt is, hogy miért vállaltam a beszélgetést. Amikor decemberben meghalt a párom, megkönnyebbültem, s amikor elolvastam az Öröklött tudomány című sorstörténetet, rájöttem: a párom is hasonló tudományt örökölt. Olyat, amellyel gúzsba kötötte az én lelkiismeretemet is...