Régóta nem vagyok aktív részvevője színházi életünknek. Ennek ellenére igyekszem, ha közvetve is, érzékelni, figyelemmel kísérni mindazt, ami színházművészetünkkel kapcsolatban történik. Segítenek ebben a színházaink előadásairól szóló színikritikák, a szakmai elemzések. Nemcsak a művészi teljesítményről, teljesítményekről értesülhetek ezekből, hanem arról is, hogy tulajdonképpen hol tart ma a hivatásos magyar nyelvű színjátszás itt Vajdaságban. Következésképpen az így szerzett ismeretek birtokában jóleső érzéssel csak azt mondhatom, amit egyébként régóta tudunk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy hivatásos színjátszásunknak ragja van, nemcsak itt, szűkebb pátriánkban, hanem a tágabb térségben is. Bizonyítja ezt az a szakmai elismerés, amely mind az anyaországi, mind a szerbiai szakma részéről is megnyilvánul. Hivatásos színjátszásunkra odafigyelnek, egyszerűen példásnak tartják!
S ha már a színházat említem (a mi színházi életünkre vonatkoztatva), akkor arról is szólni kell, ami ugyancsak figyelemre méltó. Előzetesként egy példát említek. Szlovákiában a magyarság lélekszáma csaknem háromszor akkora, mint itt Vajdaságban. Két színházuk van. A komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház. Ezzel szemben itt a Vajdaságban csak Kosztolányi városa, Szabadka, három színházzal, társulattal dicsekedhet. A szabadkai Népszínház magyar társulata, a Kosztolányi Dezső Színház és a Gyermekszínház. Aztán itt van az Újvidéki Színház, a Zentai Kamaraszínház és nem utolsósorban a Tanyaszínház! Hat színházunk van tehát. Mindegyiknek más és más az arculata, és mindegyik intézmény élén kiváló színházi szakember áll! A vajdasági kis színésztársadalom (rendezőikkel együtt) művészi alázattal, elkötelezetten, az állandó nehézségek ellenére is, sikerrel élteti színházainkat! De azokról sem szabad megfeledkeznünk, akik megteremtették a lehetőséget, hogy ma, sokarcú színházművészetről beszéljünk itt Vajdaságban!
Több évtizedes tapasztalatom alapján állítom, hogy a vajdasági magyar nyelvű színikritika színvonalával, ítéletének szavahihetőségével megérdemelte és ma is megérdemli az őszinte tiszteletet, megbecsülést! Amikor napjainkat említem, akkor arra gondolok, hogy az utóbbi években neves színikritikusaink mellé tehetséges fiatalok sorakoztak fel, és nagy szakmai felkészültségükkel tudomásunkra adták, hogy a színikritikának itt nemcsak jelene, hanem jövője is van!
Fejes Endre egy, a színikritikával foglalkozó írásában így fogalmaz: ,,A színikritika a színház része. Minél kaotikusabb a kor, amelyben élünk, élnünk adatott, annál nagyobb szükség van rá is, bírálatára is. Eligazodni segít. Többek között!' Amikor Fejes Endre az eligazodást említi, önkéntelenül is arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha színikritikusaink nemcsak a társulatok előadásaival foglalkoznának, hanem a színházzal kapcsolatos, a színház holnapját, jövőjét illető kérdésekkel is. Erre mindenképpen szükség lenne, hiszen minden változik itt körülöttünk. Változik a társadalom, változik az életforma, az emberek egymás közötti viszonya. S ezért aztán nem kerülhető meg a kérdés, hogy a teátrum meg tud-e felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket ez a politikai forrongásokkal, gazdasági válsággal terhes világ fogalmaz meg?!
Persze tudjuk, hogy a színház sorsa egyetlen körülménytől függ: Soha nem szabad megállni, örökké kutatni kell a környező élet új gondolatait, kifejező eszközeit.
Kétségkívül így van. S ez természetes is. A színháznak mindig az adott kor, társadalom követelményeit kellett figyelembe venni, hogy lépést tarthasson a fejlődéssel, hogy ne ragadjon be a régi, immáron megkövesedett színházi formákba. Ehhez pedig szükség volt arra, hogy az újszerű színpadi megjelenítést a művészi, színpadi kifejező eszközök sokszínűsége határozza meg.
S itt talán időzzünk el kissé, mármint a kifejező eszközök említésénél. Mondom is mindjárt, hogy miről van szó. Jó néhány évtizeddel ezelőtt (1976-ban, Magyarországon) egy rangos nemzetközi szakmai megbeszélésen, a színházi válsággal kapcsoltban többek között az alábbi megállapítás is elhangzott. Idézem: ,,... komoly szakadék keletkezett az irodalom és a színház között, az elmúlt háború után az EMBERI SZÓ elvesztette a hitelét, a színház egyre inkább a rendező színházává vált.'!
Az ismert magyarországi dramaturg, Czimer József, aki maga is részvevője volt az említett tanácskozásnak, részletesen foglalkozott az ott elhangzottakkal. Az fenti megállapítással kapcsolatban csak néhány általa megfogalmazott mondatot idézek: ,,...az úgynevezett rendezői színház extrém változataiban másodrendű, sőt nem is szükségszerű a szöveg, a klasszikusokat is szabadon lehet változtatni, vagy szöveg nélkül is játszani!... A drámaírók, éppen a legtermékenyebbek és néha éppen a legszínvonalasabbak, egymás után álltak ki a sorból, hogy nem hajlandók nyersanyagul szolgálni egy nemegyszer jóval az ő színvonaluk alatt álló produkcióhoz!'
Néhány évtizeddel ezelőtt tehát aktuális volt a téma, a megállapítás, miszerint az EMBERI SZÓ elvesztette a hitelét!? Ma már úgy látszik, nemigen foglalkoznak vele. A mögöttünk maradt évtizedek alatt az EMBERI SZÓ valószínűleg visszanyerte meghatározó szerepét. Vagy tévedek?! Mindenesetre talán nem ártana újra foglalkozni ezzel az egykor aktuális kérdéssel?!