Nemrég Koprivicán, Horvátországban egy irodalmi fesztiválon vett részt, melyet az idén harmadik alkalommal az Alpe Adria Szövetség szervezett. Négy ország fiatal költőit, íróit válogatták be, ezúttal Miki képviselte a magyar irodalmat. Kíváncsi voltam az élményeire, illetve a műfordítás témakörét is körüljártuk.

— A rendezvény a Festival Mladih Pisaca nevet viseli, és négy országot ölel fel, ezek: Ausztria, Magyarország, Szlovénia és Horvátország. Ez egy irodalmi esemény, és Koprivicán, azaz Kaproncán kerül rá sor, ahol már nem nagyon élnek magyarok. A lényege, hogy a szervezők a felsorolt négy országból hívnak meg fiatal költőket, írókat, s az idén olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy én képviselhettem a magyar irodalmat. Két éve például Terék Annát invitálták meg, tehát akkor is volt vajdasági vonatkozása a fesztiválnak. Persze nekünk könnyebb is a dolgunk, mivel gond nélkül megértetetjük magunkat a horvát szervezőkkel. Rajtam kívül az idén két szlovén s egy zágrábi fiú, valamint egy osztrák hölgy vett részt a rendezvényen.

* Az osztrák lány volt az egyetlen, aki angolul beszélt?

— Igen, ő angolul kommunikált, a többiekkel viszont megértettük egymást. A szlovénok közül az egyik fiúval könnyebben beszéltünk, hiszen neki az édesanyja horvát volt, a másik, Aleš azonban tiszta szlovén, vele akadtak gondjaim, ám a horvátok közvetítettek, ők jobban értették azt a keveréknyelvet, amelyen beszélt.

* És miért éppen te vettél részt az idén a rendezvényen?

— Van egy Horvátországban élő, vajdasági származású fordítónő, Pataki Angéla, ő ismerte a fő szervezőt, Marko Gregurt, és beajánlott. Amikor elvállaltam a szereplést, akkor Angélának elküldtem a köteteimet, ő kiválasztott néhány verset, melyet lefordított horvátra, s ezek április végén meg is jelentek egy helyi irodalmi folyóiratban, melynek címe Artikulacije.

* Hogyan kell elképzelni egy ilyen tábort?

— Egész színes programmal vártak bennünket. Csütörtökön értünk oda, s már aznap este volt egy fellépésünk a Sveučilište Sjeverben, azaz az Északi Egyetemen. Mi szerbül/horvátul beszéltünk, a saját verseinket az anyanyelvünkön olvastuk fel, és mögénk vetítették a fordítást, így össze tudták vetni a két nyelvet. Meg is állapították rögtön, hogy a macska náluk is mačka. Pénteken a helyi középiskolákba mentünk szintén egy rövid beszélgetésre, felolvasásra, este pedig a szomszédos településre, Križevcibe látogattunk el, ahol a helyi könyvtárban mutatkoztunk be, és olvastunk fel. Aztán szombaton a naiv festészet fellegvárába, Hlebinébe utaztunk, megnéztünk egy kiállítást, mely eme naiv mozgalom elindítóinak műveit sorakoztatta fel, és hihetetlen számomra, hogy ebben a kis faluban milyen képeket festettek a képzőművészetet nem tanult földművesek — teljesen autodidakta módon. Mesélték, hogy még Párizsban is volt kiállításuk, André Gide nyitotta meg, közben pedig a vendégek a másik teremben szalonnáztak, mert éhesek voltak. A vatikáni múzeum is kért tőlük alkotásokat, és a legnagyobb név, Ivan Generalić egy Krisztus keresztre feszítését ábrázoló képet festett, melyen Jézus Makszim Gorkijra hasonlított, és disznók is voltak a kereszt tövében. A Vatikán azt mondta, ha a disznók eltűnnek, kiállítják, ő viszont nem volt hajlandó ezt megtenni. Egyébként az Alpe Adria Szövetség nem csak irodalommal foglalkozik, más programjai is vannak. Ebben a kis faluban is éppen működött egy általa szervezett művésztelep. A fesztivál záróprogramjára szombaton este a koprivicai múzeum hátsó udvarában került sor, szabadtéren olvastunk fel és beszélgettünk.

* Te magad is fordítasz — szerbről magyarra. Mik a nehézségei egy lírai szöveg átültetésének?

— Nekem a helyes, az odaillő, a tökéletes kifejezések megtalálásával van néha gondom. Egy szerb szókapcsolatról pontosan tudom, mit jelent, viszont egyik magyar megfelelője sem tökéletes. A másik nehézséget a tájnyelvi szavak okozzák, valamint a szleng. Szerencsére létezik egy Vukajlija nevű oldal, mely szerbeknek magyarázza el ezeket a szólásokat vagy a szlenget. Ha azonban az író, költő olyan új szavakat generál, amelyek egyik szótárban sincsenek benne, akkor neked kell kitalálnod egy új magyar szót. Tomislav Marković — akinek szövegeit sokat fordítottam — örömmel foglalkozik ilyesmivel. Egy igéből főnevet képez, méghozzá olyat, amely még személynévként is funkcionálhat. No, az ő esetében sokat kell agyalnom egy-egy magyar kifejezésen. Jelenleg is dolgozom egy hosszabb versén, melyben végig egy szóval variál, alkot belőle igét, főnevet, tulajdonnevet, jelzőt. Minden sorban ott van az az egy szó, ám mindig mást jelent.

* Egyébként a saját verseidet megpróbáltad már szerbre fordítani?

— Nem. Nem érzem még magam képesnek erre. Az egy egészen más műfaj. Mindig azt vallom, hogy aki fordít, annak a célnyelvet kell tökéletesen ismernie. Mert a forrásnyelvből kiszótárazhatod, amit nem tudsz, ha azonban nem ismered a célnyelvet, akkor nem lesz jó a fordítás, sok minden elveszik az eredeti szöveghez képest. Orcsik Roland például fordítja a saját műveit, jelent is már meg fordításkötete saját verseiből, viszont őrá akár kétnyelvű szerzőként is tekinthetünk. Az anyanyelveden máshogy fejezed ki magad, s ettől nem tudsz megszabadulni. A fordítás nyelve hatással van a fordításra. Ha nem ismered rendesen a célnyelvet, hajlamos vagy a forrásnyelvből vett frázisokat, mondatszerkezeteket átvenni. Ezért is fontos, hogy ha lefordítasz valamit, utána úgy olvasd el, mintha az egy magyar nyelven íródott szöveg volna. Csak így ellenőrizhető, hogy „magyarul van-e” minden kifejezés, mondatszerkezet, állandósult szókapcsolat. Azazhogy a magyar megfelelőjét használtad-e. Aki nem ismeri rendesen a célnyelvet, az talán ki sem tudná javítani ezt.

* Érezni egy szépirodalmi szerző stílusát a fordításain is? Egyáltalán ez jó vagy rossz? Vagy esetleg megkerülhetetlen tényező, s nem is kell a jó és a rossz oldalával foglalkozni?

— Nagy dilemma ez, hogy egy fordításnak milyennek kell lennie. Akkor számít jónak, ha százszázalékosan megadja a forrásnyelvi szövegnek mind az értelmét, mind a hangulatát — ez azonban lehetetlen. Van, ami fordítás közben elveszik, másvalami viszont lehet, hogy visszajön. A fordító valójában egy láthatatlan foglalkozás, mert ha egy könyvet lefordít az ember, akkor csak egy kis sorban tüntetik fel (Fordította: ez és ez). Ebből a szempontból ez hálátlan munka. Azt mondják, hogy a jó fordító jó író/költő is kell hogy legyen. És ha már ezt mondják, akkor ez saját stílust, szemléletet is kell hogy feltételezzen, tehát azt hiszem, mindenképp marad valami sajátos stílus a fordításban.

* Vegyük csak Dante Pokol című művét. Egészen más a Babits Mihály- és a Nádasdy Ádám-féle magyar változat.

— Ezért könnyebb a fordításokat olvasni. Shakespeare vagy Dante esetében is van egy kanonizált, eredeti szöveg, mely változatlan. Csakhogy azóta elmúlt néhány évszázad, s az angol is, meg az olasz is megváltozott: egy mostani angol vagy olasz beszélőnek idegenként is hathat Shakespeare vagy Dante nyelve. Mi azonban megtehetjük, hogy minden ötven évben újrafordítjuk a kultikus műveket, és mindig naprakészek tudunk lenni. Babits legendás Dante-fordítása csaknem százéves. Azóta a magyar nyelv is változott, az irodalomról is másképp gondolkozunk, tehát mondhatni, előnyben vagyunk egy olasszal szemben, hála a friss fordításnak.

* Jó lenne, ha újrafordítanák eredetiről eredetire ezeket a nagy műveket. Például a Hamletet régi angolról maira.

— Ezek kanonizált szövegek, és véleményem szerint a mai olvasók közelebb éreznék őket magukhoz, ha mai nyelven lennének elérhetőek.
 

Benedek Miklós műfordításaiból: