Technika, üzem, ipar. Gépek, zajok, gyár. Van-e létjogosultsága az érzelmeknek az állandó kattogásban, a véget nem érő, sehová sem vezető egymásutániságban, a személytelenségben, a monotonitásban? Hol van az ember helye az indusztriális miliőben, van-e egyáltalán, és miként egyeztethető össze a precíziós pontossággal megalkotott, mesterséges világ a zabolátlan érzelmek szabadságával?

A fenti kérdésekre nem adható egyértelmű felelet, legfeljebb a válaszlehetőségek kombinációiból szemezgethetünk, hogy saját értelmezésünkben melyik áll mégis legközelebb a valósághoz. Feltéve, hogy egyáltalán beszélhetünk valóságról egy megkonstruált közegben, ahol valamennyi, az érzékszerveinkre ható elem — a látvány, a hang- és fényhatások, még a hőmérséklet és a szagok is — idegen kéz beavatkozásának lecsapódásai.

Érintetlen terület ez, magunktól valószínűleg eszünkbe sem jutna eltöprengeni rajta, ezért is lesz annál lényegretörőbb, amikor Ariadné fonalát művészek veszik a kezükbe, s az útvesztőből már általuk leljük meg a kijáratot. Az értelmezés így komplexebb, szinte valamennyi receptorunkra kiterjedő lesz.

Izgalmas kísérlet eredményeként szólalt meg tehát az a projektum, melynek keretében szerbiai és dániai művészek — Varga Heni, Döbrei Dénes, Orfeas Skutelis, valamint a Strange Party Orchestra — a mozgás és a zene nyelvére igyekeztek lefordítani a különös látványvilággal érzékeltetett, a tematika hatására bennük ébresztett érzelmeket.

A Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott Factory, azaz Gyár című előadás egy laboratóriumba engedett betekintést a közönségnek. Pillanatnyi helyzetképet láttunk, mely nem befejezése, hanem csupán a kísérlet folyamatának aktuális állapota volt. Részben kitapasztalt, részben csak megkóstolt, ám teljességében még kiforratlan momentumok. Esések és talpra állások. Próbálkozások érezni és érzelmeket megélni. Neszelni miként járja át lényünket ingerek hatására a fájdalom, a játék keltette öröm, a feszültség, az izgalom, a szerelem, a boldogság, s az ezek között húzódó árnyalatok. A teendő pedig mindig egy és ugyanaz: figyelni merre billen a mérleg nyelve az emóciók végtelen dimenziós függvényében. Meg úgy egyáltalán, hogy mit jelent embernek maradni a rutinos mozdulatsorok, a technika zajainak ritmikus lüktetése, a zakatoló gépezetek között. És ha jól figyelünk — noha az érzelmeket sokszor hajlamos eltompítani a monotonitás —, két hang között, a csendben, a fogaskerekek között átpréselődve, a gépolajos szerkezetek piszkos felületein csúszkálva, a fel-felcsapó ipari gőz ködfelhője mögül kirajzolódva bújnak elő az emóciók.

Az összművészeti produkció zenéje és látványa tökéletes átirata volt az idézett színtérnek. A színpadi kép alkotói megteremtették az indusztriális miliőt, a két táncművész érintésében pedig mindezeken kívül kitapintható volt a szeretet és a gyengédség, amellyel egymás közelségét, akcióját és reakcióját élték meg.

Példája volt ez a darab annak, miként lehet zenévé, illetve mozgássá szublimálni az ingereket, és annak is, hogy ez a rutinosságba préselt világ és az érzelmek a valóságban közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk.

Orfeas Skutelis felvétele