Egy brit kutatás szerint a mobiltelefonnal rendelkezők nagy része kétségbeesik, ha készülékét valamilyen okból nem tudja használni. Ez is egyfajta fóbia, melynek szenvedő alanyai igencsak aggódnak, ha szerkentyűjük lemerül, elfogy a pénz a kártyájukról, vagy egyszerűen ki kell kapcsolniuk. Elgondolkoztam ezen a híren, és arra a következtetésre jutottam, hogy nálam ez a függőség még nem alakult ki. Jó és hasznos dolognak tartom a mobiltelefont, de nélküle is el tudom képzelni az életemet. Mert nem osztozom abban a véleményben, hogy ez az egyébként hasznos kütyü azért van, hogy bárki, bárhol és bármikor el tudjon érni. Hogyisne! Nem vagyok a rabszolgája. Szolgáljon csak ,,ő” engem, ott és akkor, amikor én akarom. Éppen ezért gond nélkül elnémítom, a táskám mélyére süllyesztem, és felé se nézek akár egész nap, sőt, gyakran ki is kapcsolom. Arról nem is beszélve, mennyire idegesít, ha színházban, irodalmi esten, esetleg hangversenyen csörren meg valakinek a zsebében. De ez már nem a függőség, hanem a bunkóság kategóriájába tartozik. Nemhiába alakult ki és terjedt el a bunkófon elnevezése.
A számítógépre, pontosabban az internetre viszont igenis ,,rá vagyok kattanva”, hogy ezzel a manapság divatos kifejezéssel éljek. A múltkoriban kénytelen voltam megállapítani, talán már függővé is váltam. Történt ugyanis, hogy a számítógépem éppen szombaton este sötétült el valamilyen, csak ,,számára” ismert okból. Döbbenten ültem a képernyő előtt, majd valósággal kétségbeestem, amikor rájöttem, hogy ez az állapot egészen hétfőig, vagyis több mint egy teljes napig tarthat. Mi lesz addig velem a világháló nélkül? Hol találok olyan mestert, aki vasárnap kijön és megnézi? Teljesen kiakadtam. Egy-két óra múlva szinte már az elvonási tüneteket is érezni véltem magamon. Egyszerűen elviselhetetlen volt a tudat, hogy kirekesztődtem a világból, becsukódott az addig biztonságosnak és mindig nyitottnak hitt kijárat. Úgy éreztem, szinte az egyetlen ebben a ketrec-létben. Máris hiányoztak a levelek, a hírek... Az a kis mozdulat, a kattintás. Hogy végül mégsem kellett letesztelnem a tűrőképességem határát, az csak annak köszönhető, hogy az ismerős számítógép-szerelő hajlandó volt vasárnap délelőtt is dolgozni.
Bármilyen furcsának tűnik, nálam ebbe a sorba tartozik még az útlevél is. Aminek a megléte nem annyira függőséget, mint inkább biztonságot jelent. De nevezhetném akár egérútnak is. Igen, ez a kilencvenes évek elején alakult ki nálam. Amikor nem tudtuk, mikor kell felkerekednünk és elmennünk. Vagy nem is. Hiszen ha már ,,kell” és ,,muszáj”, akkor nem igazán számít, van-e valakinek úti okmánya vagy nincs. Inkább a lehetőséget jelentette. Ha akarok, pakolok, és eltűnök innen. Később az vált fontossá, hogy legyen benne megfelelő vízum. Amivel szabadnak érezhetem magam. Legalábbis viszonylag. Mert pénzem úgysincs az utazgatásra. Viszont kell a nyugodtság érzése. A (most még) kis kék könyvecske. A hasonló cipőben járóknak nem kell magyaráznom, hogyan érintett, amikor az újdonsült erdélyi ismerősöm egy beszélgetés során kijelentette: ő bizony nem csináltat új útlevelet a lejárt helyett. Hiszen a határok nélküli Európában nincs rá szüksége. Igen, így is lehet élni! Talán egyszer mi is megtapasztaljuk, milyen az, amikor az ember a legnagyobb lelki nyugalommal áthajt azon a bizonyos piros vonalon, amely sokaknak már a képzeletében sem létezik.
De van még egy függőségünk, amelyről nem szabad megfeledkeznünk. Illetve, úgysem hagyják, hogy megfeledkezzünk róla. Azok, akik kialakították bennünk. Mert nálunk lassan már ebbe a csoportba tartoznak a választások is. Amelyek nélkül a nép lassan élni sem tud. Azok szerint, akik megpróbálják ezt elhitetni vele. A bűvös dátum ezúttal május 11-e, pedig inkább a másnapra, május 12-ére kellene összpontosítani. Merthogy az egyben az első fagyosszent, Pongrác napja. Amit még kettő követ. Csak kettő. A legjobb esetben. Vagy négy fagyos esztendő.