Olykor rosszul alszik Mengyi Bandi. Összeérő régi otthonaiban vándorol. Bokájánál félve tűrt fenevadak. Van, hogy mundért ölt álmában. Máskor nagy utazásra készülődik szorongva. Mert lecsúsztam, itt ragadtam, csak a bőrömet mentve álltam idébb, kesereg, amikor felébred. És hova kerültem? Ide, ahol a krumplileves sem krumplileves.
Most is, álmában, vért izzadva, helyfoglalást intézett, Németországba szólót, telefonon. Mégpedig szerbül! És - a macedóniai Bitolán keresztül!?
Tépelődik rajta, mit jelenthet ez. Nemrég kapott levelet unokatestvérétől, Isztriából, ahol tekervényes vándorlások után a család egy ága kikötött. Egyszerre eszébe villan, hogy unokatestvére egykor szívműtéten esett át. Bitolában, ahol katonáskodott!
Vagyis jó lesz, ha jobban figyelsz a szívedre, értette meg.
Vajon álmodik-e ilyen rémeseket földije, az az író is, akit Pesten a magyar arisztokrácia maradékával látott? És azóta még két helyen: az Eredeti magyar nyelvtan című könyv bemutatóján (ez Czakó Gábor fenomenális kísérlete a szógyökök renoméjának visszaállítására), majd a Napút folyóirat évkönyvének bankettjén, az Óbudai Társaskörben, hetvenéves jelességek tiszteletére rendezett bemutatón. (Korábban az Urániában tűnt fel, ahol egy tetszetős magyar kulturális kalauzt mutattak be. Már biztosan méricskélik, turkálnak benne, sopánkodott ott az író, akinek láthatólag ilyen sok mindenhez köze van.)
Mindenesetre szerencsésebb csillagzat alatt született, mint a mi Bandink. Igaz, ülőmunka a médiakurkászság is, amit újabban végez. Katonakorában a hadsereg pulai raktárában bakancsokat selejtezett ilyen szorgosan (aztán pár év múlva sok minden mást is leírtak abban az országban).
A Mondvacsinált hős című amerikai melodrámát látta nemrég a tévében. Embereket ment ki a lezuhant repülőből, köztük egy tévériporter hölgyet is, a piti hazudozó (Dustin Hoffmann). De a mentőangyal elpucol, csak fél pár cipője marad a helyszínen. Nagy médiafelhajtással, pénzjutalmat ígérve keresni kezdik. S szerepét a cipő párjával előrukkolva - másvalaki ölti magára. Tehetségesen! Ő hoppon marad.
Hát az az író, a földije, ha úgy vesszük, nyilván pontosan afféle John Bubber. Jókor volt jó helyen.
No de harangoz-e őneki is az ő Bitolája? Ráncigálja-e őt is, és hova húzza a szíve? Le vagy fel? Ha le, mi tartja fenn? Ha fel, mi tartja fogva?
Földi a neve is, Földi Sándor. Friss menekültekként összefutottak egyszer valahol a Bárczy utcában, és egy pofa sörre meginvitálva elvonszolta magával egészen a Háryba, a Bródy Sándor utcába. (A rádiónál kilincsel, mondta, hangjátéka ügyében.)
Mengyi Bandit büszkeség töltötte el, hogy a hazátlanságban egyáltalán szóba állnak vele. Valaki, aki talán számít. Őírósága. (Tett egy érdekes megfigyelést. Valóban, odahaza Bandi is észrevette, hogy nincs olyan külföldi film, amelyiknek a stáblistáján ne szerepelne magyar eredetű név. Újabban a délszláv nevek feltűnő elharapózása tapasztalható. Az álomipar kiszolgáló személyzetébe Kelet-Közép-Európa után a Balkán vándorértelmisége adja az utánpótlást.)
Elbeszélgettek tehát, mint két földi. De inkább már felszínes lelkendezéssel, ami itt oly ragadós.
Rejtőzködő szellem - olvasta róla egyszer odahaza. Fülébe jutott rosszmájú ítélet is. Hogy két könyvet küzdött össze, és egyiket sem jegyzik. Rossznyelvek szerint az egyikre ráment a becsülete. A másikra a családja. Kérdés, megérte-e. (Persze nem biztos, hogy ilyen egyszerű a képlet.)
Mengyi Bandival néha megesett, hogy a pesti utcán összetévesztették valakivel. Amikor egyszer Vágó Istvánnak nézték, nem is kellett bajlódnia a szabadkozással, mert az áhítat távol tartotta a ráismerőt. De most valaki hozzálép, hadovál - s kiderül, hogy éppenséggel ezt a délvidéki írót fedezte fel benne, a Földi Sanyit! Őbenne, Mengyi Bandiban. És hitében megingathatatlan. Nekiszegezi a kérdést: ott lesz-e a békemenetben.
A mi Bandink előbb próbálna, de végül nem mer szabadkozni. Megijed, hogy Földire rossz fényt vetne, elhárító mentegetőzésnek vélnék, ha magyarázkodik, kitér. Hát... én, mondjuk, a Digók és terhesek előszilveszterre valahogy nem kívánkoztam, hebegi. Mint ahogy tavaly a Kamionosok és kurvák címűre sem. Akkor már inkább a békemenet, nemde, talál magára. De úgy általában a számháborús mítingektől a joghurtforradalom óta kissé idegenkedem. Mert a puszta szám semmi. Az élet nehezéke a fontos. Ijedtében ez tud kiszaladni a száján, földije nevében.
Azon a szombaton Mengyi Bandi végigülte a magyar-francia kézilabda-rangadót. A meccs eszébe juttatta, hogy '81-ben Újvidéken kivitte apját ugyanide, a Spensre, az asztalitenisz-vb-re. Szerencsére az öreg már nagyothallott, nem is tudta, hogy a közönség - a kínaiakat biztatja a magyarok ellen...
Sajnos a szlovénekkel később megjárják a franciákat verő magyar kézisek; a horvát meccsen elcsúsznak.
(Azt a Žarko Šešumot, földijüket, aki Veszprémben Cozma védelmére kelve megsérült, a szerb-horvát viadalon saját honfitársa szemen dobja a kiszemelt ellenséges célpontot eltévesztve.)
Olimpiai selejtezőt kell vívnunk. A macedónokat nem kerülhetjük el.
(Időközben a vízis magyar lányok és legények is szívdobogtató bronzmeccset nyertek a címvédő oroszok, illetve a világbajnok olaszok ellen!)
Tehát a macedónok. És London. Addig is (kézi, vízi, easy): a szemünkre meg a szívünkre jó lesz vigyázni.