Életének mind a tizenöt évének tapasztalatát beleadta a beszélgetésbe. De felnőttes, jól nevelt ember modorában. Ha időnként értelmetlenül néztem rá, nyomban bocsánatot kért, és a tizenévesek szótárának gyöngyszemeit érthető nyelvre fordította. Zavarában a köldökét pucéran hagyó trikóját húzogatta, de ahogy múlt az idő, egyre felszabadultabb, egyre őszintébb és egyre szeretetre méltóbb lett. Egy igazi, minden erkölcsi és viselkedési normát megkérdőjelező bakfissá szelídült, aki idő előtt akarja felfedni az élet minden titkát, de nem találja rájuk a választ. Pedig volna kihez fordulnia, de valahányszor megkísérli, mindig meghátrál, attól félve, hogy csalódást okozna azoknak, akiket szeret.
- Egyszer valahol olvastam egy nagyon szép mondást. Valahogy így szólt: ,,Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - mondja E. - Nálunk a családban nem olvassák lapjukat, de már jó ideje a barátnőmmel - mivel az ő anyukája rendszeresen veszi - közösen olvassuk el, ami érdekel bennünket. Így jutott eszünkbe, hogy magával beszéljek. Persze, egyedül nem mertem volna eljönni a ,,randevúra', de két barátnőm egészen a kapuig kísért, és most ott ülnek a sarki kerekes kút betonalapján, várják, hogy mi lesz velem. Ahogy most ilyen szigorúan néz rám, szégyellem is magam egy kicsit, mert nagyon jól tudom, hogy ezt a beszélgetést a szüleimmel, de legalábbis anyuval kellene folytatnom. Mert az az igazság, hogy végtelenül rendes szüleim vannak. Úgy érzem, szigorúbbak, mint az osztálytársaiméi, például én még nem mehetek diszkóba, hétvégén tíz órakor otthon kell lennem, de egyébként mindent megkapok, a két évvel fiatalabb öcsémmel együtt. A szüleim nem dúskálnak a pénzben, csak apu dolgozik, de reggeltől késő estig, mert anyu néhány hónappal ezelőtt munkanélküli lett. Nem tudom pontosan, de azt hiszem, én nem vagyok egy problematikus lány. Eddig mindig kitűnő voltam, remélem, sikerül a nyolcadikat is sikerrel végigküzdenem, mert gimnáziumba szeretnék iratkozni.
Az idei iskolaszünetig úgy éreztem, szerencsés gyerek vagyok. Ha bármilyen gondom akadt, otthon mindig megbeszéltük. Anyukám mindig azt hangoztatja, bármilyen problémám van, először neki mondjam el, mert nekem senki sem akarhat jobbat, mint ő. Már ötödikes koromban tudtam, mi a menstruáció, sokat beszélgettünk otthon a fiú-lány viszonyról, anyu mindig mondja, hogy az én koromban természetes dolog a szerelem. De én eddig mindig utáltam a fiúkat. Idegesített, ahogy okoskodtak, ahogy mindig idősebbeknek akartak látszani, ahogy tornaóra előtt belestek az öltözőnkbe. Mindig azt mondtam, én sohase leszek szerelmes. És mégis az lettem. Egy edzés után hazaindult a banda, és akkor ismertem meg őt, aki az egyik osztálytársnőm szomszédja. Tizenhét éves, másodéves középiskolás. Életemben először beszélgettem olyan fiúval, aki nem akart más lenni, mint ami: félig gyerek, félig felnőtt. De ő valahogy más, mint a többi fiú. Eleinte csak akkor találkoztunk, amikor edzésen voltam. Ilyenkor leültünk valamennyien a szökőkút mellett, fagylaltoztunk, hülyéskedtünk. Egyre gyakrabban ült mellém, ha mellettem nem volt hely, hát csinált magának. Aztán megkérdezte, akarok-e vele járni. Hát ez nekem egy óriási probléma, mert a barátnőimnek már éjfél utáni kimenőjük is van. Nem tudtam, hogyan mondjam meg neki, hogy nekem tíz órakor otthon kell lennem. És képzelje el, azt tettem, amit a fiúkban mindig utáltam: idősebbnek akartam feltűnni. Azt mondtam, hogy nekem már nem érdekes az éjszakai kimenő. Még szerencsém, hogy ő idejében kapcsolt, később mondta meg, hogy pontosan tudta, hogy hazudok, és azt is tudta, hogy engem a szüleim nem engednek éjjel a városba. Mivel minden edzés után az utolsó percig kihasználtam a kimenőmet, anyu egyszer rám kérdezett, van-e valaki, aki miatt tovább tart az edzés. Megmondtam őszintén, és nem volt semmi probléma. De tudja, valamiért olyan feszélyezetten éreztem magam, nem mertem anyu szemébe nézni. Pedig semmi titkolnivalóm nincs. Nem vagyok már kisbaba, a barátnőim közül néhányan még hetedikben elveszítették a szüzességüket, egyiküknek még abortusza is volt. Anyuval a testi kapcsolatról csak annyit beszéltünk, hogy az természetes velejárója a szerelemnek, de csak akkor, ha viselni tudjuk az esetleges következményeit.
Osztályfőnöki órán, meg amikor az egészségügyi nővér - a tervező, ahogy mi hívjuk - tart előadást, sokat beszélgetünk ilyesmiről, de mindig csak úgy általában. Hogy védőgumit kell használni közsülés alkalmával, hogy fennáll a nem kívánt terhesség veszélye, hogy egyre szaporodik az AIDS-betegek száma. De arról senki sem beszél, hogyan jutunk el egészen addig. És egyáltalán, hol kell megállni? Ezeket a kérdéseket a barátnőim közül senki sem meri otthon felvetni. Nem attól félünk, hogy összeszidnak bennünket, hanem - legalábbis én - inkább attól, hogy csalódást okozunk a szüleinknek. Mert tudja, aki idő előtt lefekszik egy fiúval, annak már a következő, majd a másik következő sem jelent problémát. Én akkor akarok lefeküdni egy fiúval, ha tudom, hogy ő az igazi. De mondja, honnan lehet azt tudni? Az első csókon már túl vagyok. Eleinte nem volt különösebben érdekes, de most már nagyon melegem lesz, ha megcsókol. Előfordul, hogy felcsúszik a keze, és ahelyett, hogy örülnék az együttlétünknek, azon gondolkodom lázasan, mit kell tennem. Mert én most igazán szerelmes vagyok, szeretném, ha sokáig együtt lennénk. Olyan jókat tudunk dumálni, együtt nevetünk, együtt izgulunk egy-egy óra előtt, panaszkodunk is egymásnak. Hát hogyan kell viselkednem, hogy mindez így maradjon? Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, buta liba vagyok, de azt sem szeretném, ha egy idő múlva én gondolnám magamról, milyen liba is voltam. Akarom, hogy tudja, hogy nagyon tetszik nekem, hogy jól érzem magam, ha kipirult arccal érek haza és anyu csak néz rám kíváncsi szemekkel. Várja, hogy beszámoljak neki. De nekem mintha lakat lenne a számon, nem tudok vele az érzelmeimről beszélgetésbe kezdeni. De ha valahányszor hazaérek tele újabb élményekkel, újabb felismerésekkel, magamban mindig azt kívánom: kérdezzen már tőlem valamit. De anyu nem kérdez semmit, látom rajta, hogy kíváncsi rá, mennyire vagyok őszinte. Én igenis őszinte lennék, ha tudnám, hogyan kezdjek hozzá. Ezért fohászkodom hát: anyu, kérlek, ismerj rám az írásból, és gyóntass meg!