Ilona egy leküzdhetetlen akadály mellett.

Mindennapi életkép. Az ember munkára indul. Nagyobb távolság esetén például busszal. Elbattyog a megállóig, felpréselődik a járatra, bosszankodik a jegy árán. Közben -- kellemesebbé téve utazását - eltársalog sorstársaival. Megvitatja az élet nehézségeit, munkahelyi problémáit, kamasz gyermeke újabb őrületét...
Megannyi helyzet, melyben egyeseknek soha sem volt/lesz részük. Helyette gyakran csak nehézségekkel találkoznak. Olyanokkal, melyeket mi, úgynevezett egészséges emberek okozunk nekik: a hendikeppel élőknek. Azzal, hogy nem fogadjuk el/be őket, nem nyitunk, nem közeledünk feléjük. Mert első pillantásra, a külső alapján ítélünk...
- Velem is előfordult már, hogy a külsőm alapján szellemileg visszamaradottnak véltek -- mondja a szabadkai, negyvenegy éves TOLDI Ilona, akinek egy születése előtti balesetben deformálódtak a végtagjai. -- Ezért is lenne fontos, hogy -- akár a médián keresztül -- felvilágosítsuk az embereket. Hiszen a testi és a szellemi fogyatékosság nem törvényszerűen párosul egymással. A gyermekkorban, betegségből kifolyólag bekövetkező cerebrális paralízis esetében sérülhet a szellemi képesség is. De emellett találkozhatunk para-, illetve kvadriplégiával, mely baleset következtében deréktól lefelé, illetve attól felfelé is beálló mozgásképtelenség. Elképzelésem szerint a médián keresztül különböző szakemberek közelebb hozhatnák az emberekhez e betegségek mibenlétét. Így talán egyre többen rájönnek, hogy ez nem olyan dolog, ami miatt nem lehet velünk társalogni, beszélgetni.
Mert Ilonának sajnos ezzel kapcsolatban is van szomorú tapasztalata...
- Volt rá példa, hogy a szomszéd kislányt egy idő után eltiltotta az édesanyja tőlem, nem engedte átjönni. Azon túl, hogy rosszul érintett, még gondot is okozhat, hiszen ahhoz, hogy idővel elfogadó felnőtté váljon valaki, fiatal korában kell aszerint nevelni. A szülő hozzáállásától, felfogásától ugyanis nagyon sok minden függ - vélekedik.
Addig is, míg társadalmunk elég éretté nem válik a helyzet kezeléséhez, sok más, jelentős változtatásra volna lehetőség. Itt van példának okáért a különféle épületekbe való akadálytalan bejutás. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden bolt, mozi, színház megközelíthetetlen számukra, ahova mi pár lépcsőfok megtétele után bejutunk. S akkor még nem említettük a nélkülözhetetlenebb intézményeket.
- Kevés épületbe, hivatalba tud bejutni egy tolókocsis személy. Ahol esetleg van rámpa, amin feljutunk a bejáratig, ott az épületen belül vannak lépcsők. Melyeket még egy térdproblémákkal küzdő személy sem tud gond nélkül megmászni. Aztán van olyan intézmény, ahol a feljáratot annyira meredekre építették, hogy az egészséges segítő fel sem tudja juttatni a tolószékest. De említhetnénk itt a szociális intézményt is, amelyikkel a legtöbb dolgunk van, naponta be kell járni hozzájuk, még sincs megoldva az akadálytalan közlekedésünk.
Magáért beszél az az adat is, hogy Ilona egyetlen gyógyszertárt ismer Szabadkán, ahová segítség nélkül bemehet. Fogorvosi rendelőt viszont egyet sem. És hátrányos a helyzetük akkor is, ha valamilyen bírósági ügyük van, vagy jogi tanácsra lenne szükségük. Telefonon nem kapnak felvilágosítást, a helyszínre meg -- ahogy beszélgetőtársam fogalmaz -- egy jogász sem jön ki a két szép szeméért. Na, meg a közeljövőtől esedékes 4000 dinárra emelt(!) ápolási díjból nem is futja ilyesmire...
Természetesen munkával nagyobb bevételhez lehetne jutni, de hol vagyunk mi még attól, hogy a mozgáskorlátozottak alkalmazását bárki is szívügyének tekintse? Hiszen még az iskoláztatás is gyakran akadályokba ütközik.
- Én önszorgalomból, távhallgatóként végeztem el a tíz osztályt annak idején. És a gépírást is elsajátítottam, abban bízva, hogy így könnyebben tudok érvényesülni. Sajnos, ebből nem lett semmi... Ezen már nem tudunk változtatni, de a jövő generációira gondolnunk kell. Még most sincs megoldva számukra az iskolai továbbképzés. Ha tolókocsis a gyerek, a bejáraton nem jut túl, illetve ha ezt a környezete megoldja, akkor a tantermekbe való vándorlás okoz gondot. Amennyiben ezt is sikerül szülői, tanári és osztálytársi összefogással megkönnyíteni, adottak a feltételek, hogy elvégezze az általános iskolát. De fejlődése általában gátolva van. És ezzel egyidejűleg későbbi, képességeihez mért munkavállalása is...
Pedig ezáltal, a társadalom hasznos tagjának érezvén magukat, lelkileg és szellemileg is erősödnének. És nem utolsósorban társaságban lennének. Mert a számunkra oly természetes munkahelyi közösség, baráti társaság sokuk életéből kimarad.
- Nekem sohasem voltak barátaim. Nem jártam osztályközösségbe, nem barátkoztak velem soha. Amióta azonban tagja vagyok a gyermek- és cerebrális paralízisben szenvedők egyesületének, nagyban megváltozott az életem.
Ezt igazolandó előkerül egy vaskos album, és minden fényképhez magyarázat társul. ,,Ez Palicson készült, ez meg a legutóbbi könyvvásáron a főtéren. De képek mesélnek a zombori, Vrnjaèka Banja-i, verseci kirándulásokról is.
- Nekem, akinek eddig a kapuig meg vissza tartott a világom, óriási dolog ezekre a helyekre eljutni. A havi egyszeri kanizsai fürdőzést, a heti összejöveteleket nagyon várom. Ez utóbbiakra Stipan Èekiæ segítségével tudok eljutni, a távolabbi utazásokat pedig az egyesület szervezi az önkormányzattól kapott kisbusszal. Ezek a kirándulások, barátkozások ha fizikailag nem is, de pszichikailag erősítenek bennünket. Ami legalább olyan fontos. Nem beszélve arról, hogy az egyesület más módon, különféle segédeszközök beszerzésével is igyekszik segíteni tagjain. Én például egy járókát kaptam, melynek segítségével majd negyven év után ismét lábra tudtam állni.
De az egyesület berkeiben kezdett el Ilona érmedobással is foglalkozni, és a júliusi, verseci versenyen harmadik helyezést ért el. Édesanyja, a hetvenöt esztendős Borbála büszkén mutatja az elismerő oklevelet és, mintegy mellékesen, lánya kézimunkáiból is tart egy rögtönzött bemutatót. Merthogy Ilona gobelineket, terítőket varr. Tenné ezt akár eladásra is, ha volna egy hely, ahol társaival ki tudnák állítani munkáikat. Talán egy butiktulajdonos adhatna egy kis helyet ezeknek a munkáknak...
- Az eladott munkákért kapott összeg nagyon jól jönne, mert az évi egy tonna szénen, bizonyos áramkedvezményen, a háztartási hulladék szállítási díjának eltörlésén túl nem részesülünk más kedvezményben. Érthetetlen számomra például, hogy az ortopédcipőért is fizetnem kell. Hiszen háromhavonta fizetjük a betegségi biztosítást, ráadásul a diagnózisomból is kiviláglik, hogy más cipőben nem tudnék járni. Enélkül a négy fal közé, ágyba lennék kényszerítve.
De mint tudjuk, egy szülő nem ismer lehetetlent. A nincsből is előteremti, ami szükséges. Ösztönöz, segít, és soha nem szégyelli a gyermekét. Lett légyen az akár mozgáskorlátozott...
Hiszen egy a lényeg: ő is ember. Akit nem sajnálni kell, hanem elfogadni, akinek érzései, gondolatai vannak, melyeket szívesen megosztana másokkal. Talán épp velünk... Figyeljünk hát egy kicsit jobban rájuk!