Dreai képeslap

Csak úgy harsog a május mindent megszépítő zöldje a végtelen határban, dús termést ígérnek a jóféle szántóföldek. Gazdagnak látszik a vidék. Hamarosan kitűnik azonban, hogy ez csak ,,délibáb. Koldusboton Drea is, a mintegy 500 lelket számláló, jobb sorsra érdemes magyar falucska húsz kilométerre Topolyától, ugyanennyire Becsétől és Szenttamástól. Kishegyes, Lovæenac és Feketics mintegy tízre vannak tőle, igaz, ezekhez csak földút vezet. Valamikor még Szenttamáshoz tartozva és virágozva ott szerepelt Vajdaság térképén. Ma már hiába keressük rajta. A mellette levő, szerb lakosságú Mileševóval egy kalap alá véve Becse helyi közösségeként tartják számon. A helyiek emlékezete szerint mintegy száz évvel ezelőtt alakult ki, oly módon, hogy a gazdag Kaæanski földbirtokos család egy sarja eladósodván, szétmérte a birtokát a magyar béresei között. A nevét pedig az egyik Kaæanskiról kapta, akinek kocsmája volt itt, és az volt a szokása, hogy igencsak gyakran dörzsölte a szemét. Trlja - mondja a szerb, amit a magyar ember nemigen tud kimondani, s lett belőle treja, majd Drea. A magyarul is kitűnően beszélő Lazar Kaæanskit aztán mindenki már csak Drea Lázó bácsiként emlegette, elfeledve igazi nevét.
A kedvező földrajzi fekvésének, jó földjének, no meg az emberek szorgalmának, leleményességének, kereskedő szellemének köszönhetően korábban virágzó falucska ma csak tengődik, egyre fogyatkozik a fiatal családok száma, az emberek nagy része a közeli, Novo Selo-i mezőgazdasági birtokon (PIK Beèej) keresi meg a kenyerét. Nyaranta telve az innen az állami gazdaságba induló traktor pótkocsija idénymunkásokkal. Mi lesz, ha magánosítják a birtokot? Ami a jelek szerint elkerülhetetlen. Erre szinte gondolni sem mernek.
A nyolcvanas éveit taposó Csibri Ilona néni nosztalgiával emlékezik a múltra. Amely bizony nem volt könnyű, de a becsületes munkából becsületes jövedelem származott, szépen gyarapodhatott a család. Jómaga mint a környező településeken, sőt Újvidéken piacozó háziasszony a birtokon kovácsmesterként dolgozó és a háztáji gazdaságot is vele együtt ellátó férjével négy gyereket nevelt föl, akik, ha tanult ember nem is lett belőlük, mert sajnos nem fűlött a foguk a tanuláshoz, megállják a helyüket az életben. Csakhogy - másokhoz hasonlóan az istenverte körülmények között - egyre nehezebben.
- Valahogy kiveszett az emberekből a kezdeményezőkészség, a vállalkozó szellem, az ambíció - mondja a faluban tizenkét évig tanító és ,,őslakosnak számító nyugdíjas tanárnő, aki nemcsak Drea, hanem Becse oktatási és művelődési életében is hosszú évekig fontos szerepet töltött be: Rác Szabó Irén. - A legszomorúbb, hogy azokban sincs semmi igyekvés, akik anyagilag nagyon rosszul állnak. Panaszkodnak a nincsre, de ha alkalom kínálkozik a sorsuk jobbra fordítására, nem merik kihasználni. Megszokták, hogy Állam papa gondoskodott róluk hosszú éveken át... Itt vannak ezek a jó földű nagy porták, ki lehetne használni őket, de nem és nem... Jött a barátnőm Péterrévéről, ingyen kínálta az embereknek a málnatöveket, eljött volna fölvásárolni a termést, fele kertet kellett volna csak beültetni, pénzt hozott volna, de nem volt kinek adni. Egy-két család vállalta csak, a többi nem. Érdekes, mekkora a különbség a két falu: a szerb Mileševo és a magyar Drea között. Imádom ugyan a dreasi embereket, de felrovom nekik, hogy nem becsülik kellőképpen a tudást, hiányzik belőlük a széles látókör. A szomszédfaluból Belgrádtól kezdve Becséig mindenütt találni felelős beosztású embereket, közülünk meg... Most vállaltam a nyakamba a nyugdíjasok pártját a faluban, még annak is a szerbiai elnöke mileševói. Ott nincs idénymunkás! Cigány család nincs Dreán, de van néhány igen nyomorúságos körülmények között élő magyar, sok szép gyerekkel, akiknek nem az értelmi képességükkel van baj, hanem az elhanyagoltságukkal.
Sok a nyugdíjas, idős háztartás, alig van néhány család, amelyiknek az egyik gyereke itt maradt. Minden utcában egyre több az üresen álló ház. A háborús világ ugyan hozott a menekültekből néhányat, vagy 10-11 szerb család költözött ide, és mit ad isten?! - inkább az őslakosok idomulnak hozzájuk, nem pedig ők az őslakosokhoz... ,,Már be van fertőtlenítve a falu- jegyzi meg az egy beszélgetőtársunk. A megmaradt néhány fiatal család most próbálkozik ugyan jószágtenyésztéssel, szövetkezetet is alapított tavaly Majd elválik, milyen sikerrel.
Pedig valamikor mertek álmodni ezen a vidéken is az emberek. Ilonka néni és a tanárnő párás szemmel emlékeznek az ötvenes évek mozgalmas életére, a sok fiatal házasra, akik a környező tanyákról is bejártak ide, küldték a gyerekeiket iskolába, színházi előadásokat rendeztek, amatőr népi zenekar működött, rendszeresen gyakorolták a magyar népdalokat, nótákat, népi táncokat. Irénnek még 20 diákja volt az első osztályban, 72-ig komplett nyolcosztályos iskola működött itt, most összesen 22 gyerek jár a négybe (2-2 összevont tagozaton).
- Gyönyörű bálok voltak valamikor - mondja Ilonka néni. - Minden hétvégén. Mi fiatalok a fárasztó napi munka után kézimunkáztunk, varrtunk, slingeltünk, kártyáztunk, a házaknál jártunk össze. Most meg főleg az ivászatban nyilvánul meg a szórakozás. Gyengék a szülők a neveléshez. Nem is tisztelik a gyerekek a szülőket úgy, mint régen. Nálam nem volt pardon. Az egyik kezemben kenyér, a másikban pálca - mondtam a gyerekeimnek - ezt monda nekem is az apám gyerekkoromban -, de azért csak szerettek... Tanulni viszont nem akartak. Hiába mondtam nekik, hogy a tudást nem vehetik el az embertől soha, a földet meg igen. Nehéz sorsunk volt, de mert igyekeztünk, bejöhettünk a tanyáról, vehettünk a faluban házat. Nemegyszer vasárnap éjfélkor fogtuk be a lovat, és vittük a jóféle baromfit, tojást, szép tanyasi jószágot - volt tehenünk, csikónk, birkánk, kecskénk -, húst Újvidékre. Mire az első hídhoz értünk, feljött a napocska, megmelengette a szívemet. A cukrászda átvette mind a tojást, a piacon meg gyorsan túladtunk a többi árun, szétkapkodták a városi naccságák, s egy-fél kettőre már vissza is értünk Dreára. Szépen gyarapodunk...
Lesz-e vajon, aki valamiféle tanulságot von le magának riportalanyaink mondanivalójából? Merjük remélni, hogy igen. Mert nemcsak utazni, hanem remélni, álmodni és tervezni is muszáj. Anélkül nem élet az élet. S ha így lesz talán visszakerülhet majd ismét ez a szívünkhöz közel álló festői falucska Vajdaság térképére.