Mezei István Szabadka főterén, az Interetno Fesztivál kézművesvásárán - Szabó Attila felvétele

A fafaragás az egyik legrégibb és talán legszebb kézműves foglalkozás, amely nem csupán kézügyességet és élénk képzelőerőt követel meg, hanem a fafajták ismeretét is megkívánja. Hiszen nem mindegy, hogy milyen fából próbálunk életre hívni egy-egy szobrocskát vagy domborművet.
Mezei István fafaragó nevét nagyon sokan ismerik. Több évtizede foglalkozik már e mesterséggel, és elmondása szerint rengeteg öröme telik benne.
- Tordán születtem, 1933-ban - kezdi életének történetét. - Jelenleg Szabadkán élek. Szülőfalumban kitanultam az egyik legrégibb és számomra legszebb foglalkozást, a kovácsmesterséget, s meglehetősen hosszú ideig magániparosként műveltem. 1973-ban átköltöztünk Szabadkára, munkaviszonyba álltam, hatvanéves koromban vonultam nyugdíjba. Ez volt az az időszak, amikor a vas keménysége mellett sikerült felfedeztem a fa lágyságát, formálhatóságát, szépségét. Rájöttem, hogy fából is nagyon szép dolgok készíthetők, hiszen a fa hagyja magát alakítani, és egyetlen darabból bármit meg lehet formázni.
Mezei István földművescsaládból származik, így alkalma volt közelebbről is megismerni a lovakat. Nem csoda tehát, hogy alkotásai túlnyomórészt ezekről a nemes állatokat készülnek.
- A kovács szakma szorosan összefügg a lovakkal, ezenkívül pedig - habár az apám nem volt gazdag ember, azért - mindig volt két-három lovunk. Én mint gyerek igen korán megtanultam velük bánni. Alig látszottam ki a földből, de lovagolni már tudtam. Megtanultam ellátni, etetni, csutakolni az állatokat. Nagyon a szívemhez nőttek, és ezért ábrázol a legtöbb faszobrom igavonót vagy díszes paripát.
Az élet érdekessége, hogy Mezei István még a katonaságnál is a lovas tüzérségnél szolgált. Nyugdíjba vonulását követően úgy hozta a sors, hogy vehetett magának egy lovat. Egy rég dédelgetett álom vált valóra akkor...
- Mindig azt mondogattam, hogy addig úgysem halok meg, amíg nem lesz egy saját lovam. Négy évig volt nálam egy csodaszép paripa, amely két csikót is adott. Így már a saját állataimat is megmintázhattam.
A hozzá nem értő emberek számára mindegy, a fafaragónak viszont egyáltalán nem, hogy mely fafajtából készíti a dísztárgyakat.
- A legkönnyebb a fűzfát megfaragni, beszerezni viszont elég nehéz. Én legtöbbször a hárs, a nyír és a dió, illetve a körtefát használom. Ez utóbbi a legkeményebb, de nagyon szépen faragható. Szabadka környékén nagyon sok a gyümölcsös és az erdő, így nem okoz különösebb gondot az anyag. A faragás egyik alapfeltétele, hogy csakis jól kiszáradt fával dolgozzunk. Sokan úgy képzelik el, hogy ma kivágunk egy fát és holnap már faraghatjuk is. Ezzel szemben a farönköt legalább egy évig kell hagyni, hogy a kéreg alatt száradjon. Egy év elteltével le kell fejteni a kérget - kiváltképpen a diófáról -, hogy ne húzódjanak alá a férgek, majd újabb egy-két évig száradni hagyni. Például egy 12 centiméter vastag, lovat ábrázoló szobor elkészítéséhez legalább három évig kell szárítani a fát. Ha nem elég száraz, elrepedhet munka közben. Egy vérbeli fafaragó jól tudja, hogy csak akkor szabad hozzáfogni a munkához, ha már biztos benne: a fa teljesen kiszáradt. Az elkészült alkotást ezután parafinolajjal kell bekenni, majd három-négy réteg festéket vinni fel rá. Ettől selymes fényt kap, és garantáltan meg tudjuk óvni az esetleges sérülésektől. Ha a faszobrot száraz helyen tartják, akár száz év múltán is ugyanolyan lesz, mint új korában.
Mezei István a fafaragás által megörökítette az ember és a ló barátságát, egymásra utaltságát is. Így jött létre a római időkből ismert harci fogat, a szekeret húzó ló és a szekéren ülő paraszt, az eke elé fogott ló és a földműves, a vadnyugati postakocsi, a díszes fiáker...
- Amikor ezek az alkotások elkészültek, megfaragtam a nagy történelmi személyiségeket: Szent Istvánt, Szent Lászlót, Mátyás királyt, Behm apót, Rákóczi Ferencet, Zrínyi Miklóst, majd a domborművek következtek, amelyekhez a magyar néprajzi elemeket használtam fel.
A közelmúltban egy véletlen találkozás Szunygyi Károly plébánossal újabb kihívások elé állított. E beszélgetés során szó esett arról, hogy Kelebián elkelne egy Szent István-szobor. Szívesen vállaltam a megtisztelő feladatot, és 2005. augusztus 20-án már fel is avatták a 115 centiméter magas, diófából készült szobrot. Időközben azonban felmerült annak a lehetősége is, hogy a Halasi úti Kisboldogasszony-templom szintén egy Szent István-szoborral gazdagodjon. Ezt a szobrot életnagyságban készítettem el.
Mezei István épület-maketteket is formált fából. Családi házának udvarán egy kb. egy méter magas favár áll, előtte egy vízi- és egy szélmalommal. Később elkészült egy kastély is, a MIRK Nemzetközi Kézimunka-kiállításon aranyérmet nyert vele. Ez az elismerés ösztönözte arra, hogy más, közismert épületek mását is elkészítse.
- Másfél évbe telt, amíg összeállt a belgrádi parlament épületének a makettje. Az épület élethű másán helyet kapott a 72 ablak meg a 600 oszlop is. Ezért volt ez egy rendkívül időigényes, aprólékos munka, de nagyon szépre sikeredett. A másik munkám, amire szintén büszke vagyok, az ezredfordulóra elkészített aracsi Pusztatemplom mása.
Kétségtelen, hogy Mezei István igazi művész. Saját elképzeléseit formálja meg fából, kihasználva annak adottságait. Ugyanakkor egyes épületeket szinte mértani pontossággal örökít meg, vagy éppen a honfoglalást mutatja be egyetlen domborművön. Sokoldalú ember, aki a művészi érzéke mellett széles körű történelmi és néprajzi jártassággal is dicsekedhet. Enélkül ugyanis nem lennének alkotásai olyan meggyőző erejűek, nem tudnának hitelesen közvetíteni egy-egy történelmi eseményt.