Bog, Zagreb! Nyolcórás autóbuszozás után végre megérkeztem Szabadkáról hozzád. Igen, a színeid a régiek: fehérek és kékek. Tágas, gondozott parkjaid is, amelyek fáin most diszkréten szikrázik az ezüstös hó a decemberi halvány napsütésben. Halkan suhannak kék villamosaid, tolongás nincsen.
A jó modorú, előzékeny utasok között feltűnően sok a fiatal. Arcukon azonban semmi nyoma a fiatalos, bohókás lelkületnek. Az itteni fiatalság is kiábrándult valamiből, amit nem ő csinált. S most összehúzott szemöldökkel nézi a felfordított, szűkre szabott életet. Nem akar részese lenni egy olyan világnak, amely számára semmit sem ígér. Munkahelyek százai szűnnek meg itt is, egyre nagyobb a drágaság, a létminimumra csökkentek a fizetések, „esztendők múlnak, évek, s a remény — mint szalma közt kidöntött pléhedény”.
A város szívében a Jelačić-szobor uralta főtér mértékkel, ízléssel földíszítve várja a karácsonyt, az új élet megszületését, a Večernji list bódéjánál gitározó, szintin halkan játszó fiatalok szórakoztatják az ezüstvasárnap járókelőit, mellettük fűtött sátrakban falatozni lehet, felhörpinteni egy-egy pohár jóféle tengerparti bort, prošekot, a térbe torkolló kisebb utcákon fabódék sorakoznak tarkabarka karácsonyi, újévi vásárfiával, a szlavóniai erdők illatos mézét, az Adria fűszernövényeit, messze földön híres olívaolaját kínálva a látogatóknak. Mindennek láttán felujjong az ember lelke: milyen szép! A nehézségek ellenére élni kíván itt mindenki és minden. S milyen szépen és jól is lehetne itt élni — ha naponta nem kellene megküzdeni a betevő falatért, a számlák kifizetésért — a puszta létért. A kínálat bő, a kereslet csekély. „Mindig így volt e világi élet? Egyszer fázott, máskor lánggal égett?” Lobogó szemű, szép lelkű fiatalok, lépjetek! Ne engedjétek elveszni ebből a szép városból az Életet.
