De hát tudjuk, akkor van nyugalom és béke, ha megkapja, amit nagyon akar. Ám vajon valóban ez az igénye? Mindig jó tudni, hogy mi az, amit nap mint nap adunk a gyerekünknek, de nincs rá szüksége, és mi az, amiből viszont nem adunk eleget. Persze az is ismerős, amikor meg sem hallja, amit mondunk neki, és egyébként sem igazán érdekli. A kommunikáció minden korosztályban egymás megértésével kezdődik, és az egyezség megszületéséről szól. Érzelmileg meg értelmileg is kommunikálunk, és tudnunk kell, hogy a kisgyerek még nem felnőtt, ezért másfajta kommunikációt igényel.

A fejünkben talán sok elképzelés él arról, milyenek vagyunk szülőként. Amikor jól alakulnak a dolgok, azt gondoljuk, megy ez nekünk, máskor meg nem győzünk a fejünkhöz kapkodni. Azt is tudjuk, milyenek szeretnénk lenni, ehhez társulnak elveink, elvárásaink, ideáljaink. Sokszor csak keveset alszunk, fáradtan nehéz türelmesnek, következetesnek lenni, és nem ráhagyni dolgokat a gyerekre egy kis nyugalomért. Másokat az állandó zaj kerget ki a világból, de legalábbis zavaró tényező a világos gondolkodásban. Ehhez hasonlóan vannak, akik átlátnak a káoszon, mások viszont úgy érzik, hogy ha a ház romokban hever, akkor az olyan, mintha az életükkel is ez történt volna. Nemritkán a hosszú, szürke napok is nehezebbé teszik a gyerekek unalmaskodásának elviselését, és az is igen megterhelő, ha a gyerek egész nap csak apát/anyát várja haza, s mi, felnőttek is gyakran hiányoljuk egy másik felnőtt jelenlétét, akivel megbeszélhetjük a dolgokat, akivel megoszthatjuk a felelősséget.

Fotó: Kat Grigg/flickr.com

Szülőként párkapcsolati párbeszédre is szükségünk lehet, vagy csak arra, hogy belehajtsuk valaki ölébe a fejünket, és sírjunk. Máskor meg éppen a párkapcsolati gondok, az anyagi nehézségek vagy más családi problémák miatt stresszelünk — ilyen állapotban nehezebb olyan szülőnek lenni, amilyenek lenni szeretnénk. Ugyancsak jelen lehet a jövő miatti aggodalmunk a gyermek viselkedése vagy fejlődése miatt, vagy azért, mert úgy érezzük, nem vagyunk elég jó szülők, nem tudunk eleget tenni, esetleg attól tartunk, valamit elrontottunk. Nos, ezek az aggodalmak olykor túlnövik magukat, és állandó szorongássá válnak.

A változást néha már az meghozza, ha felismerjük azokat a dolgokat, amelyek visszafognak, majd megtanuljuk kontrollálni őket. Máskor magunkkal kell elrendeznünk, új napirendet, időmenedzsmentet kialakítani. S noha az időjárásra nincs ráhatásunk, arra azért van, hogy ilyen helyzetekben mit csináljunk.

Nem kell egy gyereket agyonfejleszteni mindenféle didaktikai eszközzel a nap minden percében, néha elég csak egy séta vagy összebújás, birkózás, semmittevés. Csak úgy együtt lenni, játszani, közel lenni, örülni egymásnak. A gyerekből is lehet töltekezni, aki egyébként is majd kicsattan az energiától — a közös öröm, rácsodálkozás csodálatos élményt hozhat egy felnőttnek is.

Fontos, hogy tudjunk kihez fordulni kérdéseinkkel, legyenek előttünk járó szülők, akik már túl vannak a számunkra nehézséget okozó helyzeteken, és tudnak tanácsot adni.

Legyen egy vagy több hely, ahol találkozhatunk, kérdezhetünk, vagy legyen akár egy szakember — ha a szülők már kifogytak a jótanácsból —, aki úgy válaszol, hogy attól hatékonyabbak leszünk, rutinosabbak, és távlatokat kaphatunk helyzetünk értékeléséhez. Jó, ha vannak olyan helyek, ahova gyerekkel együtt mehetünk, és közben megihatunk egy kávét vagy teát, ahol összeszedhetjük a gondolatainkat, meg olyan is, ahol közös élményeket szerezhetünk.

Fotó: prensalibre.com

Másrészt ami működik az egyik családban, nem biztos, hogy a másikban szintén fog. Vagy ami jól bevált az egyik gyereknél, a másiknál akár rosszul is elsülhet. Az teljesen rendben van, ha a gyermekvállalás szépségei mellett annak árnyoldaláról is beszélünk, hiszen a legnagyobb kihívás a stressz, mely eredhet a saját magunk felé támasztott elvárásokból, de külső tényezőkből is. Sokakat nyomaszt, hogy mások mindent jobban tudnak náluk, és szabályosan bűntudatuk van, mert nem érzik magukat elég jó szülőnek. Gyakran az okoz nehézséget, hogy a gyermek születése után több kompromisszumot kell kötnünk, vagy még éretlenek/felkészületlenek vagyunk az új lemondásokra. Legtöbbször az a visszajelzés érkezik, hogy szülőnek lenni nehezebb, mint amire számítottak. Egy rövid tanulmány olvasása közben azzal szembesültem, hogy a szülők (anyák és apák) átlagosan heti négy kisebb-nagyobb nevelési hibát követnek el, azaz a gyermek tizennyolcadik életévéig mintegy négyezerszer bakiznak.

Manapság a leggyakoribb hiba a szülők részéről — saját bevallás szerint — a túl sok képernyőidő engedélyezése. Itt se feledjük, senki sem tökéletes, a kisebb-nagyobb bakik a nevelés velejárói, nem kell ezekből nagy ügyet csinálni. De azért nem árt az önreflexió, és időről időre gondoljuk át, mi az, amit például a gyerekünk húsz év múlva elmondana egy pszichológusnak. Főleg, hogy a most felnövekvő generációk tele vannak szorongással — a szüleiken is ezt látják —, így már sokkal többet foglalkoznak a lelkükkel, az önismerettel.

Ne repkedjünk állandóan a gyerekek feje felett (erről a jelenségről, a helikopterszülőségről korábban már írtam). Egyrészt iszonyú fárasztó, másrészt hogyan lesz akkor önálló a gyerek? Helyette adjuk át a nevelés lehetőségét a megfelelő intézmények dolgozóinak anélkül, hogy folyton felülbírálnánk vagy ellenőriznénk őket, azaz inkább az együttműködésre törekedjünk. És mindenekelőtt hagyjuk a gyerekeket, hadd kövessék el a saját hibáikat, viszont mindvégig biztosítsuk őket arról, hogy elérhető közelségben vagyunk számukra.