Itt volt az első orosz falu a gyarmatosításkor, a földvár kontúrjai még jól látszanak

Andrej barátunk elég gyorsan - egy nap alatt - lezavarta Hanti-Manszijszk bemutatását. Látszik rajta, hogy nem kedveli az urbanizált környezetet, az ő lételeme a tajga, a háborítatlan és nyers természet. Ezt mi nemigen bánjuk, mivel végre megtapasztalhatjuk az igazi Szibériát, a vadont - ami miatt megközelítőleg ötezer kilométert utaztunk. Rövid kocsikázás után a város kikötőjében, az Irtis folyó partján, egymást váltva bőszen pumpáljuk a gumicsónakot, majd felszereljük a motort. Egy óra múlva már kifelé hajózunk a zsúfolt és - tegyük hozzá, igen szemetes - kikötőből. Az idén árvíz van a területen, az Irtis eléggé magas, és majdnem négy kilométer széles. Elnézve ezt a nagy vizet, már értjük Andrej reakcióját, amikor meglátva a Balatont legyintett egyet: ,,Nálunk a folyók ilyen szélesek". Egy óra múlva már az Ob és az Irtis összefolyásánál vagyunk, továbbhaladunk az Obon, majd letérünk egy kis mellékfolyóra, a Szumrinszkajára. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a kicsinek nevezett mellékfolyó olyan széles, mint áradáskor Zentánál a Tisza.
Az utolsó lakott település, amit láttunk, egy bányászfalu volt, mely az általános leromlás képét mutatta: düledező faházak, rozsdától szétrohadt autók, markolók félig a vízben. Elég siralmas látvány. A falucska mellett egy domb emelkedik, mellette egy réginek látszó faház. A domb valaha egy földvár volt. A XVII. században, amikor ide is eljutott az orosz gyarmatosítás, itt volt az első orosz falu. A folyó ugyanazon partján nem messze egy hasonló domb van, az egy hanti földvár volt. Talán mondanom sem kell, hogy végül az oroszok győztek; dárdával, íjjal és néhány puskával nem igazán reményteli ágyúk és lovasság ellen harcolni.
Négyórás hajózás után kikötünk a Szumrinszkaja egyik földnyelvén, amely nemrégiben szigetté változott az áradások miatt. Kipakoljuk a felszerelést - a terv szerint régészeti objektumokat fogunk bemérni, Andrej pedig visszacsónakázik Dmitrij Sztarodumovért, vagyis Gyimáért. Jekatyerina Burbinszkaja - Kátya, István és jómagam pedig nekilátunk a táborállításnak. Hallottunk mindenféle szörnyű mendemondákat a rengeteg rovarról, melyek mind vérrel táplálkoznak. Nos, a mendemondák beigazolódni látszanak: szúnyogfelhők, böglyök, muslincák, mind a mi vérünkre szomjaznak. Nélkülözhetetlen a vastag anyagból készült hosszúnadrág, a hosszú ujjú felsőruházat és az ipari mennyiségű szúnyogriasztó. A hatalmas rovarinvázió megdöbbent bennünket: ahogy az ember orrába, szemébe, fülébe szállnak, a ruhája alá másznak, és marnak, méghozzá nem is akárhogyan! István barátomnak találó hasonlata szerint: ,,A nap huszonnégy órájában olyasmit hallasz, mintha a szomszéd szobában a Forma-1-et közvetítené a tévé". Mivel ezen a területen nincsenek igazán nagyobb állatok - a rénszarvasok északabbra élnek, medve elvétve akad -, felvetődött az ,,ízléses" kérdés: ezek az átkozott rovarok honnan a fenéből vannak ennyien, ha vér kell a szaporodásukhoz? Kit vagy mit szívnak ezek? ,,A régészeket..." - mosolygott Kátya. A harmadik napra egyébként megszoktuk vérszívó társaink kellemetlen jelenlétét: legjobb, ha az ember nem hadonászik, hanem beül a tábortűz füstjébe, vagy fürödni megy a folyóba, és lehetőleg nem vakarózik, mert attól csak rosszabb lesz.
Gyorsan kijelöltük a táborhelyet, egy tetszetős mélyedésben tüzet raktunk, és miközben Andrejékra vártunk, a hangulat igencsak emelkedni kezdett, a hazai pálinkának hála.
Büszkén álltunk a félig kész táborban, mikor Andrej és Gyima megérkeztek. Andrej döbbenten bámult ránk, és sebesen hadarni kezdett oroszul, hogy azonnal oltsuk el a tüzet, és máshol rakjuk meg. Mint kiderült, sikeresen tüzet gyújtottunk egy hanti sírban... (Ha nem ássák mélyre a sírt, akkor a bomló test helyén bemélyedés keletkezik.) A hanti ősök szellemei az éjszaka folyamán szúnyog alakban álltak bosszút a szentségtörésért, hiába locsoltuk nagy igyekezettel a poháralji vodkát engesztelésképp a tűzbe.
A tábor felállítása után eljött a vacsora ideje, kb. éjjel tizenegykor. Andrej néhány kisebb kecsegét szed elő, nagy szakértelemmel belezi és vagdossa kisebb darabokra. Parázson sült hal lesz! - örvendezünk titokban, ám arcunkra fagy kissé a vigyor, amikor Andrej a kezünkbe nyom egy-egy jól megsózott halszeletet: ,,Szibériai specialitás, nyers hal".
Marcangolom a kissé rágós halhúst, és végre elhiszem, hogy itt vagyok, itt, Szibériában, a ,,rokonok" földjén, több mint négyezer kilométerre az otthonomtól... Két szelet nyers halhús azért elég volt, deci vodkával fertőtlenítettünk.
A kommunikációra talán a ,,Bábel-szindróma" elnevezés a legtalálóbb. A társalgás angol-német-orosz-szerb-magyar keveréknyelven folyt, kisebb problémákkal, ám a vodkában feloldódtak a nyelvi nehézségek...
Az enyhe másnapossággal induló reggelt kellemes érzéki csalódás tette tündérivé. Esik - gondoltam ébredéskor -, hallom a vízcseppek kopogását a sátorponyván... De akkor miért süt ily fényesen a nap? Kisvártatva rájöttem, hogy a kopogó hangot a ponyvának ütköző, bejutni kívánó milliárdnyi szúnyog (és egyéb rovar) adja. Rekordidő alatt kapkodjuk magunkra a ruhánkat, aztán jöhet a kávé. A Szumrinszkaja vizét isszuk, felforralva. A vízben tenyésző élőlényektől ugyan megszabadultunk, de fémes, förtelmes ízén a forralás nem segít, így köztes megoldásként teázunk vagy kávézunk.
Reggeli után kezdődik a munka. A szigeten néhány XX. század eleji hanti sírt, egy középkori vasolvasztó kemencét és szintén középkori, beomlott hanti házat mérünk be műholdas helyzetmeghatározóval és Total Stationnel. Ez a program egy napig.
Amellett, hogy a táj gyönyörű, kis szigetünkön nincs sok látnivaló: erdei fenyő, nyír, rovarok. A sziget egyetlen emlős lakójának egy kíváncsi és fürge szibériai mókus (Tamias sibiricus) - oroszul burunduk - tűnt. Találtunk továbbá medveürüléket, medve most nem volt hozzá ráadásnak, szerencsére... Istvánnal felvetettük, mi lehet a hatékony megoldás egy hirtelen megjelenő medve távoltartására, fegyver híján. Az egyik hirtelen támadt ötletet - összekapaszkodva kánkánozni és lakodalmas rockot énekelni - elvetettük...
Három nap múlva már visszafelé csónakázunk Hanti-Manszijszkba, másnap pedig irány a 400 kilométerre lévő régészeti tábor!
(Folytatjuk)
armylos@freemail.hu