Már decembert írunk, és a horgászat kukaca már rég nem fúrja annyira az oldalamat, váratlanul azonban újabb beszámoló érkezik a számítógépemre:
„Vége” — írja Kisbarátom, és ha ő mondja, akkor egészen biztos, hogy úgy van. De hát álljon meg a menet, hiszen már az utolsó hónapban vagyunk! Meddig akarunk még horgászni? Az igaz, hogy tavaly is december elejéig nyúlt a horgászszezon, de ilyen kiadós, szebbnél szebb napokkal teletűzdelt őszünk már rég nem volt. A vénasszonyok nyara az idén kitett magáért, és sokáig nem engedte a gonosz telet, hogy időnap előtt rajtunk próbálgassa haragját. Nem úgy, mint az előző években, amikor már a szeptembert sem hagyta teljes pompájában érvényesülni. Az idén szeptemberben még nyári melegeket mértünk, novemberben meg kellemes „szeptember”-ünk volt. Hogy ez mit jelent a horgászberkekben, azt csak azok tudják, akik elkötelezték magukat a vízpartnak, a természetnek, a friss levegőnek és a csendnek, távol a nagyvárosok zajától.
Egy vérbeli horgásznak egyáltalán nem mindegy, milyen évet zárt: eredményeset-e vagy eredménytelent. Mert ha eredményeset, akkor nyugodtan szögre akaszthatja a horgászfelszerelését a szezon befejeztével. Nem maradnak kételyei, mit mulasztott el és mit foghatott volna ki, ha... S íme egy eredményes horgászévet zártunk! Ezt nyugodtan állíthatom, mert így érzem, és így is volt.
Most nem térnék ki nyári élményeimre, maradok az ősznél, mert talán az az időszak volt a legizgalmasabb.
Nekem nem épp az esetem a ragadozóhalak horgászata, de horgász Kisbarátomé viszont éppen az. Számomra az őszi csukaszezont a Baracska jelentette, de megismerkedtem a Holt-Tisza gyönyörű tájaival is. Ervin, a kis barátom a magáénak mondja azt a vidéket. Nem csodálom, mert onnan még nem jött haza üres kézzel, hal — mondjuk, csuka — nélkül. Mivel mi minden horgászmegmozdulásról beszámolunk egymásnak, nem csoda, hogy beleélhetem magam az ő kalandjaiba is. De újra hangsúlyozom, az idén nem győztem csodálkozni szebbnél szebb fogásain. Most hogy küszöbön állnak a fagyok, ő is kénytelen búcsút inteni a vizek partjának.
Utolsó kalandja sem volt sem eseménytelen, sem eredménytelen, de ezt tőle már megszoktuk. Barátjával ezúttal autóval döcögték végig a csaknem egy kilométeres nyári utat a töltésig. Ezen túl már csak egy erdő választja el a fenséges holtágat — tavat (holt-tiszai „Prokop”), melynek most, hogy alacsony a vízállás, nincs kapcsolata a Tiszával. Fenekesekkel és dugóstollakkal közelítették meg a vizet, csalihalaknak apró babuskákat hoztak.
Reggel hideg volt, sokáig nem történt semmi, de akkor egyszer csak bimbóig merült Ervin egyik bólogatósa. (Ilyenkor a horgász — mint amikor a vadászkutya állja a vadat — megmerevedik, keze rajta pihen a boton, és izgatottan vár. Ha az úszó visszaáll eredeti helyzetébe, és úgy marad, akkor a csuka meggondolta magát, és csupán a foga nyomát hagyja bizonyítékul a kishalon. Túl nagy volt a falat neki, de az is lehet, hogy leügyeskedte a horogról a csalihalat, és most már diadalittasan nyeli a vizek mélyén.) A „toll” azonban csak félig állt vissza, sőt a tengeralattjárók periszkópjához hasonló módon kezdte szántani a vizet, végül alámerült. Ilyenkor izgalmas pillanatok következnek, a damil lassan pereg le az orsóról, a csuka méltóságteljesen távozik, szájában a kishallal és a hármas horoggal. Amikor végre megállt, Ervin megfeszítette a damilt, és berántott. Jól beakadt a horog a másfél kilós csuka szájába. — Már ma sem megyek haza hal nélkül — állapította meg.
Közben a bodorka is elindult az előzőleg beetetett helyen, és neki is éppen olyan csalinakvalók akadtak horogra. Nyomban rá is került belőlük néhány az egyik úszószerelékre. És láss csodát, 15 percbe se telt, és már ott is a kapás!
Az a csuka nem lett ugyan meg, de az eset azért nagyon tanulságos. Vagyis igen, jó a bolti kiskárász is, de az igazi csalihal nem más, mint a csuka eredeti környezetéből kikerülő kishal. És ha már itt tartunk, akkor hadd mondjam el azt is, hogy a hal színének is döntő szerepe van a fogásban. A bodorka, mint esetünkben is, szinte hófehér, csak az uszonyai narancssárgák. A koncér zöldes-ezüstös testét vérpiros uszonyok díszítik. A napkárász meg egyenesen a színek kavalkádjában tündöklik. A sügér zöld testét sötét keresztsávok díszítik, uszonyai pedig sárgáspirosak. Más lapra tartozik, hogy mennyire sportszerű olyan halat horogra akasztani, amelyik maga is ragadozó, ráadásul pedig még nem is nőtt fel.
Persze a decembertől már nem várhatunk csodát, de így is akár a szeptembert is meghazudtoló idő volt aznap. Aztán hirtelen lebukott a nap, és a táj kezdett homályba merülni. Ahogy a hal elindult, azonmód meg is állt, hiszen tudvalevő, hogy a hidegebb hónapokban a halevés már csak a déli órákra korlátozódik. Ami a legérdekesebb, ugyanez vonatkozik a ragadozó halakra is: csukára, süllőre — ez alól talán csak a „kapzsi” sügér a kivétel.
Az autót a töltésen hagyták, és nem volt könnyű a zsákmánnyal megrakott szerelékkel egy keskeny ösvényen keresztülhatolniuk az erdőn. Így hát iparkodniuk kellett, hogy lehetőleg még világosban tehessék meg a visszavezető utat.