— Hogy ketten jöttünk, annak több oka is van — kezdi a beszélgetést a nővér, fesztelenül, mintha régi ismerősök volnánk. — Elsősorban azért, mert az öcsémet nem szoktam egyedül hagyni, mivel nem tud felállni a kerekesszékből. Meg azért is, mert kisiskolás korunk óta úgy élünk, mintha sziámi ikrek volnánk, semmit nem csinálunk egyedül. Így szoktuk meg, ez a mi életformánk. Azt hiszem, ez azért van így, mert egymásban van a legnagyobb bizalmunk. Iparoscsalád gyermekei vagyunk, és állítom, amíg a szüleink éltek, igazából semmi gondunk nem volt. Az általános iskola nyolcadik osztályát fejeztem be, amikor az öcsi lesérült. A szomszédságunkban volt egy kisebb lótenyészet, melynek gazdája néhány versenylóval igyekezett gondoskodni a családja megélhetéséről. Öcsi valósággal imádta az akkor éppen háromlovas állományt. Azt hiszem, legszívesebben ott aludt volna a szomszédok istállójában, ha a szüleink megengedték volna neki. Ekkor azonban a lovak valamiért idegesek voltak. Öcsém szokásához híven átmászott a „szeparé” ajtaján, leugrott a kedvenc lova mellé, az pedig talán megijedt a hirtelen megjelent vendégtől, és hátba rúgta. A testvérem olyan gerincsérülést szenvedett, melyet semmilyen műtéti beavatkozással nem tudtak helyrehozni. Így lett ő az én gondom.

A középiskola befejezéséig naponta toltam az iskolába, és ha előbb fejeztem be az órákat, vártam, amíg ő is végez, és mentünk haza. A szüleink nevelési módszerének köszönhetjük, hogy elfogadtuk, amit ránk mért a sors, és hibátlanul együttműködtünk. Az életünk akkor kezdett bonyolódni, amikor anyukánk hirtelen meghalt. Én úgy terveztem, hogy továbbtanulok, anya pedig azt mondta, ő átveszi az én feladataimat öcsi körül. De ez sajnos nem történt meg. Néhány hónappal anyukánk halála után állást kaptam egy kis magánvállalatban, ahol igazán megbecsültek. Amíg dolgoztam, az apám volt az öcsémmel. Akkoriban telepedett le falunkban egy vézna fiatalasszony a hároméves kisfiával. Állítólag a férje elől menekültek ide. A kisfiú összebarátkozott az öcsémmel, imádta, ha beülhetett hozzá a székbe, és úgy kerekeztek el a boltig. A fiatalasszony is igyekezett segíteni nekünk, például én nem tudtam töltött káposztát készíteni, ezért ő főzte meg nekünk. Egy tejtermelőnél dolgozott: fejte a teheneket, rendezte a tejhasznot. Mindig köhécselt, de hiába mondtuk neki, nem ment orvoshoz. Mire odakerült, a tüdeje már olyan beteg volt, hogy nem tudtak rajta segíteni. A fia akkor óvodás volt. Javasoltuk apának, hogy fogadjuk örökbe, hiszen úgy hozzánk nőtt, mintha a testvérünk lett volna. Apa elindította a folyamatot, és hamarosan megkaptuk a végzést, hogy nálunk lehet.

Az élet ment tovább a maga útján, a fiú felnőtté serdült, szakiskolát fejezett be, amikor egyik este egy fonott kosárral jött haza, benne egy alvó kisbabával. Másnap bejelentettük a rendőrségen, rádióban, újságban kerestettük a szülőket. Múlt az idő, és senki sem érdeklődött a baba felől. Apám akkor már betegeskedett, ő javasolta, hogy kérelmezzem, hogy magunkhoz vehessük a kislányt. A szociális központ ideiglenes végzést adott erről, melyet a mai napig senki sem támadott meg. A „kislány” szeptember végén megy férjhez. Apánkat már eltemettük, amikor az egyik szomszéd egy dadogós fiút hozott hozzánk, akit nádvágás közben találtak a parton. A nevén kívül semmit sem tudott megmondani. Azt tudtuk meg, hogy Daninak hívják, viszont a lakhelyére, szülei nevére nem emlékezett. Úgy hat-hét évesnek néztük, és addig jártam a hivatalokat, hogy végül a gondnokságom alá került. Dani most már középiskolás, és semmi gond sincs egyik gyerekkel sem. Az öcsém szinte tökéletesen betöltötte az óvó bácsi szerepét. Nálunk soha nincs ordibálás, senki sem bántja a másikat. Sokan a környezetünkben azt mondják, hülyék vagyunk, hiszen a végén senki sem köszöni meg a gondoskodást. De azért gyakran megesik, hogy reggel találok a kapuban egy láda burgonyát, zöldségfélét, gyümölcsöt. Tehát mindenki a szívügyének tekinti a nálunk lévő gyerekek, most már felnőttek sorsát, csak nem beszélnek róla. Mi sem terveztük felfedni a történetüket, de aztán úgy éreztük, el kell mesélnünk, hogy nem halt ki mindenkiből az emberség. A jót sohasem azért kell megtenni, hogy mások megköszönjék, hanem a lelkiismeretünk hangját kell követni. És istennek hála, hogy akadnak még ilyenek!