home 2024. július 20., Illés napja
Online előfizetés
Emberré válni
Perisity Irma
2005.08.03.
LX. évf. 31. szám

Életbölcsességet az ember nemcsak az idősebbektől tanulhat. Emberi sorsokat bemutatva erre már számtalanszor rádöbbentem, pedig már megettem kenyerem javát. A krónikásnak tárgyilagosnak kell lennie, lejegyzéseiben csak a puszta tényeknek van helye - ítéletalkotás nélkül. És talán ez a legnehezebb. E...

Életbölcsességet az ember nemcsak az idősebbektől tanulhat. Emberi sorsokat bemutatva erre már számtalanszor rádöbbentem, pedig már megettem kenyerem javát. A krónikásnak tárgyilagosnak kell lennie, lejegyzéseiben csak a puszta tényeknek van helye - ítéletalkotás nélkül. És talán ez a legnehezebb. Erről győződtem meg az alig 28 éves fiatalasszonnyal beszélgetve, aki számtalanszor hangsúlyozta, hogy ő mindenáron emberré akart válni, és minden alkalommal hozzátette: olyan nagybetűs Emberré.
- Úgy két héttel ezelőtt elvált szülők problémájáról írt, s a beszélgetésen, a férjen kívül jelen volt az egyik lány is, aki már 19 évesen maga is anya - mondja D. - Ha van időm, szívesen elolvasom az újságjukat, a rovatot majdnem mindig, s a történetről magamban megformálom a saját véleményemet. És összehasonlítom a saját sorsommal, próbálom eldönteni: nekem jobb vagy rosszabb volt-e, lesz-e a sorsom. De mindenekelőtt arra akarok választ kapni, nekem sikerült-e olyan emberré válnom, amilyenről már kicsi gyerekként is sóvárogva álmodoztam. Meg kell mondanom, nagyon irigylem a határozott, erős embereket. Ismerőseimmel kapcsolatban is gyakran megesik velem, hogy egy-egy szerencsétlen sorsúnak őszintén, tiszta szívből szurkolok, hogy sikerüljön neki saját kezébe venni sorsa irányítását. Mert tudja, könnyű az életben annak, aki rendezett családi körülmények között él, már pici korától kezdve azt tanulja, mit hogyan kell tenni emberré válása érdekében, mire kell odafigyelni, milyen íratlan életszabályokat kell betartania ahhoz, hogy tisztességes emberré váljon. Olyanná, akit a környezete megbecsül, s akire a gyermekei is tisztelettel nézhetnek fel. Mert úgy érzem, hogy életünkben az a legfontosabb, mit gondolnak rólunk a saját gyerekeink. A húgomnak és nekem, sajnos, nem volt nagy szerencsénk a szüleinkkel. Ez most az idősebbek fülének biztosan nagyon tiszteletlenül hangzik, de én így érzem, és nem mondhatom másként.
A szüleim egy Szabadka környéki faluból származnak, ott ismerkedtek meg, s azt mondják a rokonok: nagy szerelem volt. Igaz, anyám alig volt 18 éves, az apám is az esküvő után töltötte le a katonaságot, így nem csoda, hogy igazi felnőtté válásuk során a lángoló szerelmük alábbhagyott. Apám még katonáskodott, amikor megszülettem, s mire leszerelt, megjött a húgom is. Mindenáron meg akartak válni a tanyasi élettől, s amikor apámnak sikerült állást kapnia a városban, otthagyták a tanyát. Kétéves voltam. Tömbházban vettek lakást, mindketten, igaz, melósként, de dolgoztak. Anyámnak nagyon hamar megtetszett a városi élet. Azt hiszem, akkor jött rá, hogy neki nincs is nagyon szüksége a házasságra, főleg a gyerekekre. Kimaradozott, sokszor megtörtént, hogy az állatkertbe engem és a húgomat egy ,,bácsi'-val vitt el, míg apám a délutáni váltásban dolgozott. Bizony, a bácsik elég gyakran változtak. Amikor apám végre észbe kapott, a verekedésen kívül csak a pohár maradt neki. Veszettül inni kezdett. Ötéves voltam, amikor elváltak, s anyám visszaköltözött velünk a tanyára. Nem akarom részletezni, milyen volt az életünk. Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen szerencsétlen, dologtalan voltam és nemcsak a szegénységünket szégyelltem, hanem anyám életmódját is. Még négyszer ment ugyanis férjhez, a harmadik házasságából van még egy húgom. Apám, aki maga is tönkrement az italtól, a válástól, nem nagyon törődött velünk, azt hiszem a tartásdíjat sem fizette rendszeresen, ezt anyám gyakran emlegette, ha azt mondtuk, éhesek vagyunk. Gyermekésszel azt hittem, apámnál a városban jobb volna, de nem nagyon mehettünk hozzá, mert anyámnak sose volt pénze útiköltségre. Emlékszem, egyszer a nagymamától kértem pénzt, a húgommal így jutottunk be a városba. Kilencéves voltam, de tudtam, hogy én vagyok a felelős a húgomért is, így hát leültünk a lépcsőházban apám lakása ajtaja elé és vártuk, hogy hazaérjen. Amikor késő este hazaért, olyan részeg volt, hogy én fektetem ágyba, és húztam le róla az összepisilt nadrágját.
Iskolába jártunk ugyan, de olyan rossz tanuló voltam, hogy alig mentem át egyik osztályból a másikba. Még nem voltam egészen 15 éves, a hetedik osztályt fejeztem be, amikor terhes maradtam az egyik szomszéd fiútól, aki hét évvel idősebb volt nálam. Nem tudtam, kihez forduljak a gondommal, végre az osztályfőnököm vette észre, hogy egyre gömbölyödöm: behívatta anyámat. A terhesség megszakítása már nem jöhetett számításba, meg őszintén mondom - habár erről nekem soha senki sem beszélt - valahogy felnőtté váltam, amikor a hasamban elkezdett mocorogni a babám. Meg akartam szülni, noha az anyám azzal fenyegetett: megfojt engem is, a gyerekemet is. Megszültem a fiam, az apja eljött értünk a kórházba, szó nélkül elismerte, hogy a baba az övé. Összeköltöztünk. A férjem szülei nem örültek nekem, az unokának se nagyon. Az anyámra egyáltalán nem számíthattam, ott maradt vele a húgom és megvolt már a harmadik lánya is. Anyám és a mostohaapám miatt elhidegültünk egymástól a húgommal. Nagyon megváltozott, zárkózott lett, sohasem panaszkodott, ha időnként találkoztunk. A faluban azt beszélték, hogy a mostohám nemcsak az anyámmal, hanem a húgommal is élt, de erről ő sohasem vallott őszintén. Én megszállottként akartam jó lenni, eltűrtem az anyósomtól is minden disznóságot, csak hogy ellessek valamit a háztartás vezetéséből, a mosásból, takarításból. Már a lányom is megszületett, mire nagykorú lettem, járni kezdett a pici, amikor megesküdtünk. A fiam már 12 éves, és olyan büszke vagyok a gyerekeimre! Mindketten színkitűnő tanulók, a férjemmel napszámosként dolgozunk, elvállalunk minden idénymunkát. De felépítettük ezt a kis családi házat, látja, éppen a múlt héten fejeztük be a fürdőszoba csempézését. A férjemmel most azt tervezzük, hogy ha a kukoricaszedésből összejön elég pénz, számítógépet veszünk a gyerekeknek. Anyámat már vagy két éve nem is láttam, valahol külföldön van egy újabb ,,bácsival'. Az apám néhány évvel ezelőtt megismerkedett egy elvált asszonnyal, akivel elég jól megvan, ők látogatnak el időnként hozzánk - úgyhogy azért van valamilyen családom. Nekem olyan szerencsém volt, hogy a férjemmel nagyon szépen megvagyunk, azt hiszem, mi ketten valójában a kötelezettségek terhe alatt találtunk úgy igazából egymásra. Nagyon sokat dolgozunk, nézze a kezeimet, alig van az ujjaimon bőr, de sohasem fáj. Pedig itthon is sokat dolgozunk, jószágot tartunk, kertet bérelünk, hogy a háztartásban meglegyen mindenünk, amiről úgy gondolom, hogy egy normális házban meg kell lennie. Sokszor kérdezem önmagamtól, sikerült-e kikecmeregnem a gyermekkoromból, sikerült-e nagybetűs Emberré válnom. Olyankor, amikor szülői értekezleteken agyonra dicsérik a gyerekeimet, vagy amikor a házasságomra, a háztartásunkra gondolok, úgy érzem, sikerült. De ebben sem vagyok egészen biztos, mert a mércéket sem sajátítottam el a szülői házban.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..