Lipócia — ahogyan miniállamukat a lakói, az újlipótvárosiak becézik — egy különleges hely. Lipóciainak lenni nem pusztán hovatartozás: életérzés. Közösségi életforma (is) egy olyan, zömmel értelmiségiek lakta fővárosi faluban, ahol szinte mindenki ismeri egymást. Igaz, Vámos Miklós szerint Újlipót túl van értékelve. Meglehet. Ám idegenként, időről időre az utcáit járva, és a sűrűn köszöngető gyerekeimet nézve azt mondom, hogy van ebben az életérzés dologban valami.
Számomra is otthonosságot áraszt a hangulatos Pozsonyi út — könyvesházával, vendéglőivel, cukrászdáival, üzleteivel és a házzal, ahol valamikor a költő, Radnóti Miklós és nemrég elhunyt özvegye élt. Külön világ a Duna-parton fekvő gyönyörű és hatalmas Szent István park (mely jó darabon párhuzamosan nyújtózkodik a szemközti Margit-szigettel), s ebben a parkban a magyar irodalom, a zene- és a színművészet minden nagyjának megvan a maga rózsabokra. Aztán az épületek... Szóval, van mit látni bőven. Legutóbb egy remek, Bauhaus stílusú négyemeletesben gyönyörködtem éppen, amikor egy harmadik emeleti balkonon különös dologra lettem figyelmes:
— Nahát! Egy hatalmas madár. Élő lehet, vagy...?
— Ja, az? Ő Elza, a Varjú. Galambriasztó művarjú, melyet szellemesen ElzaVarjuk! néven hirdetnek a neten.
Ez jó, mondom, s utóbb magam is rákeresek a világhálón. És tényleg: „Galamblelkű galambriasztás — végleges galambmentesítés élethű varjúval. Elege van a galambürülékből? Végleges galambmentesítés két mozijegy áráért — egyszerűen és kíméletesen.” Egy varjú, olvasom, egy 12—15 négyzetméteres erkélyen riogat hatékonyan. A balkonládához, párkányhoz rögzíthető Elza ára 4600 forint, a kitárt szárnyú dolmányos varjú (a zsineggel felfüggeszthető, szélben himbálódzó) 6800 forint. Aztán a hagyományos (galambháló, tüske stb.) és a legkorszerűbb védekezési eszközök (ultrahangos riasztó) mellett felfedezem, hogy egy másik gyártó (a varjún kívül) egyéb élethű madarakat is kínál: van műsólyom és műbagoly 14 000-ért, és galambriasztó műsas is több mint 15 000-ért!
Mosolyogva nézegetem a képeket, tetszik az emberi találékonyság. A falusi ember annak idején feltalálta a madárijesztőt, melyet a maga képére alkotott meg. Régi göncökbe öltöztette: rongyos inget, nadrágot adott rá, lyukas szalmakalapot nyomott a szalmával kitömött bábu fejébe. És kiállította a kertbe, hogy elriassza a veteményest dézsmáló madarakat. A városi ember madárijesztője a varjú lett: egy műmadár, melynek egy zsebkendő nagyságú szabadságot kell védelmeznie az épületek rengetegében. A muskátlis, petúniás erkélyt, ahová jó kiülni, és meginni egy kávét. Hacsak az ember kedvét ettől a kis élvezettől el nem veszik a galambok. Azzal, hogy telepiszkítják a balkont.
A városi galamb, amúgy, nagyon szemtelen egy fajta: hangoskodik kora reggel, kaparja a teraszablak üvegét (kéreget, követel), és megállás nélkül pottyantgat. A városi ember? Az ugyan milyen fajta — ha a madarak és a fák természetes élőhelyéről van szó? Mit művel a folyóval, a tóparttal, mit művel az erdővel? Teleszemeteli, telepiszkítja, meggyalázza. Éppen úgy, ahogy a galambok teszik a város patinás épületeivel, balkonjaival, szobraival. De nem kérdés: az ember a kártékonyabb, a rosszabbik fajta.
A sima bőrű, aki gondolkodó lény, aki írni-olvasni tud, ismeri a közlekedési és az egyéb táblákat, tudja, mit jelent a szó: környezetszennyezés. Látja a tilos jelet, mégis behajt az erdőbe, hogy azt szemétlerakodónak használja. Hogy mi mindent, mennyi hulladékot szedtek/szednek össze napjainkban a Te szedd! akció önkéntesei, azok a szemétszüretelők, akik az erdőkben takarítanak? Jobb volna nem is beszélni róla, annyira nyomasztó, annyira siralmas. Még elkeserítőbb tudni, hogy kilátástalannak tűnik minden megmozdulás, mert a kitakarított erdőrészeken néhány hét múlva újratermelődnek a szeméthegyek.
Kiköltöztünk az erdő alá, mégsem járok oda sétálni. Eleinte bandukoltam kétszer-háromszor az erdei utakon. De a jóleső érzés, a béke és a nyugalom, a derű helyett kikergetett onnan a felháborodás, a sírhatnék, a tehetetlen düh. A szétszórt, mindenütt felbukkanó szemét látványától. Nem megyek többé — a piszkukat, mocskukat, kiszuperált tűzhelyüket az erdőben kiborító rettenetes emberek miatt. Akiknek amúgy volna, van választásuk: elvihetnék limlomjukat a városi szeméttelepre is. De nem teszik. Nem és nem! Ezért Elza, a Varjú kapcsán azon gondolkodom: milyen találmánnyal lehetne elriasztani az erdőkből a szemetelőket? Műerdésszel? Műborzokkal? Villanypásztorral? Bunkóságot érzékelő ultrahangos riasztóval? Milyen találmánnyal lehetne elzavarni őket véglegesen — egyszer és mindenkorra? Nem tudom a megoldást. De egyben biztos vagyok: ide valami sokkoló, valami brutális kell. Galamblelkű, kíméletes emberriasztó? Sajnos, szóba se jöhet.
