„Megszülettünk hirtelen,
egyikünk sem kérte,
kérve kérünk, szép jelen,
meg ne büntess érte.” (Devecseri Gábor)

Gyakran ábrándozunk afelől, vajon a világ, a sorsunk, a jelenünk mit tartogat számunkra, miből jut több nekünk: az élet szépségéből vagy a szomorúságból, bánatból. Valamennyien jóllétben, örömben, boldogságban szeretnénk élni, ám napjainkra, Jung szerint, a világ annyira mocskossá, elviselhetetlenné vált, hogy teljesen reális reakció, ha az ember rosszul érzi magát a bőrében, és depressziós lesz. A rossz közérzet olyan reaktív jelenség, reflektálás a világra, a világ dolgaira, amelyet nehéz megváltoztatni. Russell ezt még azzal is megtoldotta, hogy szerinte a történelemben egyedül az ókori görög kultúra tette lehetővé, hogy az ember egyszerre lehetett boldog és intelligens. Minden más kultúra csak azt a választási lehetőséget hagyja/hagyta meg az embernek, hogy vagy intelligens és depressziós lehet, vagy boldog és ostoba.

Napjaink világában elszaporodtak a társadalomban a beilleszkedési zavarok, deviációk, kriminalitás, rosszkedv, öngyilkosság, különböző lelki/testi betegségek, már az elég korai életszakaszokban is. Ebbe a problémakörbe tartozik bele a depresszió és a rossz, kilátástalan közérzet. Tudjuk, az élet változékony, örömre és szomorúságra, jókedvre és rosszkedvre egyaránt szolgáltat mindenkinek természetes okokat. Bele kell nyugodnunk, hogy a szomorúság, depresszió is az életünk része, mert hát milyen lenne a világ, ha mindenki folyton jókedvben lubickolna. Lehet, hogy olyan lenne, mintha körülöttünk semminek nem volna árnyéka, mindent csak a sivár fény ragyogna be.

A krónikus szomorúság már népbetegség nálunk

Ezzel együtt az ember egész élete során egyfolytában igyekszik változtatni helyzetén, mert bízik abban, ha sikerül a változtatás, számára jobb lesz. Sajnos azt tapasztaltuk/tapasztaljuk, hogy ez a változás legtöbbször jobbára csak illúzió marad, vagyis nem következik be jobbulás, hanem kialakul a jónak és a rossznak egy új keveréke. Megéri-e ezek tükrében arra törekednünk, hogy változtassunk helyzetünkön? Igen, megéri törekedni a változtatásra, mert tudjuk, a változtatás pillanata jó, hiszen a sors maga is mozgásnak, örök változásnak, bizonytalanságnak tekinthető.

Az élet értelme és célja évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Szeretnénk minél teljesebb, boldogabb életet élni, melyre majd idős korunkban örömmel tekintünk vissza. Miért vagyunk a Földön, mi a célja a létezésünknek? Nagyon elgondolkodtató Dosztojevszkij véleménye: „Az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy éljünk, hanem abban, hogy miért éljünk. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül.” Olyan kérdések ezek, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, akkor is, ha az élet értelme más és más mindenki számára, egyúttal feltehetően mégis egyetértünk abban: mindannyian szeretnénk boldogok lenni. Az pedig, hogy kinek mi a boldogság, már megint más kérdés. Az azonban, hogy mit kezdünk életünkkel, csakis rajtunk múlik! Sosem késő kezünkbe venni az irányítást, hogy elérhessük céljainkat!

Körülöttünk nagyon sok embernek nem könnyű az élete, milliók élnek rossz kapcsolatokban, rossz körülmények között, keresik a kiutat a kétségbeesésből és a szenvedésből, sokan akár már el is vesztették a reményt, hogy életük jobb lesz, úgy gondolják, hogy meg sem érdemlik a boldogságot, szenvedésre vannak ítélve, gyakran azt sem látják, hogy szenvedésüknek okozói ők maguk. Erre mondják a buddhisták, hogy már maga az élet is szenvedéssel jár, hiszen mi magunk sem vagyunk tökéletesek, sőt maga a világ sem az. Nincs más választásunk, hirdetik, mint megtanulni, elviselni a szenvedést: betegségeket, fájdalmat, sebeket, fáradtságot, öregséget és végül a halált. Szerintük ezt el kell fogadnunk, jóllehet a szenvedés mellett az élet sok jót is tartogat számunkra: boldogságot, örömöt, megkönnyebbülést. Az élet tökéletlen, mert benne minden múlékony, hiszen az is megszűnik, ami bennünket boldoggá tesz/tett, de az is, ami szenvedést okoz/okozott. Minél inkább ragaszkodunk a mulandó dolgokhoz, annál nagyobb lesz a szenvedésünk. Ez nemcsak személyekre és tárgyakra vonatkozik, hanem a gondolatainkra, képzeteinkre, ábrándjainkra is. A leggyakoribb okok, melyek miatt szenvedünk, a vágyakozás, a szenvedély, a karrier- és a vagyonhajsza, a hírnév és a népszerűség elérése, vagyis szenvedni akkor szoktunk, amikor nem akarunk kiengedni valamit a kezünkből, amikor sóvárgunk valami után. Mivel mulandó dolgokhoz ragaszkodunk, elkerülhetetlen a szenvedésünk is. Erről Osho így vélekedik: „Ha nem találod meg, amit keresel, akkor boldogtalan vagy — de ha megtalálod, akkor is boldogtalan vagy. Sőt, jobb, ha nem találod meg, mert ha megtalálod, akkor az még nagyobb szenvedés, ezt ne feledd. Ezt már a pszichológusok is felismerték; mi nem is akarunk valójában eljutni a célhoz, mert amint odajutunk, rögtön látjuk, hogy semmi értelme. És ettől teljesen megsemmisülsz. Téged a remény tart életben. És mi a remény? Egy álom. Jobb, ha nem érsz oda, mert így legalább megmarad a remény.”

A szenvedést bármelyik percben úgy akadályozhatjuk meg, ha tiszta elmével és nyitott szívvel cselekszünk, ha a fájó dolgokat (ragaszkodást, szenvedélyt, vágyakat stb.) a természet csodálatával, annak értékelésével váltjuk fel, ami körülvesz bennünket, hiszen nem meghatározott forgatókönyv szerint éljük életünket. Az univerzum megadja nekünk a rendelkezés jogát a szabad akarat által, megteremti a lehetőséget, hogy válasszunk. Megkaptuk annak lehetőségét, ha hibáztunk, tanuljunk a tévedésünkből, hogy képesek legyünk ellensúlyozni az életünk negatív dolgait pozitívakkal (szeretet, elfogadás, megbocsátás, remény, feltétel nélküli segítség).

Az az individuum, aki a szenvedéstől, gyötrelmektől szabadulandó a halált választja mint a változtatás lehetőségét, abban az illúzióban teszi ezt, hogy a halál jobb lesz, mint az élet. Egész létünk életveszélyben telik, s így az öngyilkos — a bizonytalan haláltól való félelmében — a biztos halálba menekül, úgy dönt, hogy ő maga állítja meg az élete kerekét, nincs ereje megvárni, hogy milyen szenvedések várnak még rá. Az öngyilkosság valószínűleg még nagyobb energiát kíván, mint várni a természetes halált, hiszen fel kell adni az örök reményt, az örök bizonytalanságot, mely csökkentené a kínokat és meghozná a menekvést. Tettével az öngyilkos csak megindítja a pusztulás folyamatát, mivel nem tudja, mit pusztít el, amikor öl — hiszen hogyan tudná elpusztítani azt, amit nem ő teremtett? Fel kell adnia életösztönét, melyet a teremtés vele is küldött, feladja létének védelmét, és saját maga ellen fordul. Lehet, hogy az öngyilkos nem akar meghalni, csak nem tud így élni? Szomorú gondolat egy filmből: „Az öngyilkosság egy végleges megoldás átmeneti gondokra.”