Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása.
(Reményik Sándor)

Itt a déli végeken is, a Mikulást váró estén vártuk a hírt. Hátha a jó öreg beteszi a cipőnkbe az útlevelet. A fölmenők után járó kettős állampolgárságot. Mert az ősök magyar állampolgárok voltak, s e sorok írója is három és fél évig.
A nagy várakozás, a népszavazás előtt hallhattuk Önt, Elnök úr - no meg ,,fegyvertársai'-t - a NEM-re való fölszólításra, s kijelentette, hogy ne a múlton borongjunk, hanem...
Bizony megrettenve borongott édesanyám, amikor 1919-ben éppen a Magyar Ima, a Himnusz első négy sorát tanulták, bejött egy szerb katona, megragadta a spongyát, és a táblára rótt négy sort lemázolta.
- Nem lesz többé magyar iskola! - jelentette ki.
Szóval az Ön kijelentése, hogy spongyát a múltra, ne azon borongjunk, szíven ütött. Hiszen állandóan azt hallottuk, tanultuk is, hogy akinek nincs múltja, annak nem szolgál igazán a jövő. Mondotta tán azt is, hogy előre kell nézni, a jövőbe. Bizony előre kell nézni, főként azoknak, akik sikeresen megvetették fejük alját, akik milliomosok. Ön ugyebár eurómilliomos? Olvasom, hogy átnyúlt üzletelésével a határokon is. S így a helyes! Bár nem tudni, mennyire támogatta az annyiszor emlegetett kisebbségi vállalkozókat. Meglehet, ez üzleti titok, hiszen különben miniszterelnök. No de az átnyúlásnak nem tudom, hogy mostanság mennyire kell örülni. Hogy az újvidéki Dél nevezetű iparnegyedben ott van az Ön Beta-Roll cégjelzésű vállalata, s ugyanilyen Erdélyben.
Bevallom, örülök, ha egy nemzettestvérem sikeres vállalkozó, versenyre kelhet a nyugati kapitalistákkal, meg aztán a nálunk is a béka feneke alól fölkapaszkodottakkal. S úgy írják Önről, hogy szerény munkáscsaládból származik, két házasságából négy gyermeke van. Hát ez nem egy jó átlag, ami a nemzetgyarapodást illeti, s nem tudhatni, van-e, lesz-e utód a harmadikból... Vagy már van is?
Elnézést, mi közünk, mi közöm a magánéletéhez? Ámbátor egy ország első emberének a magánélete ugyebár... Írták azt is, hogy öt éven át KISZ-titkár volt, majd idejében átváltott, részt vett a privatizációban. S most olvasom, felesége nagyapja - nem bűn az, dehogy, mert az utódoknak nem kell megsínyleniük az elődök hibáit -, Apró Antal harminc éven át volt felelős tisztségben a kádári időkben is.
Spongyát rá! Ne borongjunk a múlton, azaz most mi itt délen is, borongunk. Mert a Hír után sokan sírtak. És sokan emlegették, hogyha élnének bizonyos nagymagyarok, akkor ők sem kaphattak volna útlevelet, állampolgárságot. II. Rákóczi Ferenc, a két Bolyai, Ady Endre, de ne soroljam. Illetve a szűk pátriámból említsem csak meg Szarvas Gábort, az adai kovácsmester fiát, a nagy magyar nyelvészt. Mellszobra ott állt 1919-ig a község főterén, majd eltüntették. Most újra áll a szobra, ott tisztelegnek előtte minden év októberében, az adai Szarvas Gábor-napokon. A makacsul anyanyelvüket istápolók, őrzők.
Apropó! A Borzas, vagyis Rákosi sem kaphatna útlevelet. Nem dicsekszik vele senki, de hát... Adán született. Ja, és a sokak által visszasírt Kádár elvtárs. Ő meg Fiume városában született! Igaz, elnyerheti a ,,domovnicá'-t, azaz a horvát állampolgárságot.
Mondhatom, odaszúrták nekünk, még 1941-ben is, hogy szerbmagyarok, sőt!, csetnikek. Mi pedig nagy szívvel fogadtuk a ,,virágra lépő' honvédeket, azon túl a Budapestről érkező házalókat. Igen, Elnök úr, a házalókat, akik mázos kannákkal jöttek zsírért, szatyrokkal sonkáért, kolbászért, szalonnáért. A tejjel-mézzel folyó Bácskaságba. S jöttek, persze, az ,,ejtőernyősök' is, mint a hetyke vitéz Szarukán Kálmán - apja után kapta meg a vitézséget -, aki jegyző lett szülőhelyemen. Ám szerencsére olyanok is jöttek, mint Ertsey Péter költő - őt meghurcolták a Rákosi-időkben - húga, magyartanárnő, aki maga is verselt. Tőle hallottam először bővebben Petőfi Sándorról.
Szóval voltunk mi láncos kutyák, aztán amerik is, mert látszólagosan jól ment nálunk. A kommunista rendszer köztudomásúan nem avatkozott be, de be sem segített, hogy megmaradjunk magyarnak. Ugyebár a proletár nemzetköziség, amit belesulykoltak az anyaországbeliekbe, akik már azt sem tudták, hogy létezünk. Meglehet, ezzel untatom Önt, de nemegyszer megkérdezték tőlem is, honnan tudok ilyen jól magyarul? Egy író házaspár, úgy negyven évvel ezelőtt, megszállt Újvidéken, hogy innen ,,Dubrovnyik'-ba menjen nyaralni. Rendszerhű, kiszolgáló tollforgatók voltak. S meglepődtek, hogy milyen szépen, sőt, plasztikuson - mondták - beszélem édes anyanyelvem. Hol tanultam meg?
- Otthon, az iskolában - válaszoltam.
- Hát nem szerbül?
- Szerbül is, óvodában, iskolában...
Igen, mi abban az időben Amerika voltunk az anyaországból idelátogatóknak. És persze - mivel ,,világútlevelünk' volt - átruccantunk Szegedre halászlét, halpörköltet, a Marx téri piacon kilóra mért hurkát enni. S nemcsak azokból válogathattunk, hanem még a gyereknek is vettünk holmikat, amiket a magyar kommunista állam - fölvett nagy kölcsönöket, mert tán sose kell majd visszafizetni a kapitalistáknak, ha legyőzetnek - dotált. Ám mi vittük odaátra a csokoládét, a kakaót, a tiszta szeszt, a Triesztben vett orkánkabátot, tergálszoknyát, mohairsálat. Az odaáti rokon, ismerősök, újonnan szerzett barátok később viszonozták a látogatást. Jöttek a karácsonyi és a húsvéti ünnepek előtt - bevásárolni. Már akinek tellett ilyen útra, bevásárlásra. És, sajnos, tömegével mentünk át a határon, de nem ott maradni, amikor nálunk kitört a háború. Mentünk üzemanyagért, cigarettáért, és sok minden másért. Ott költöttük el megtakarított, féltve őrzött márkáinkat.
El-elkalandoztam, Elnök nyelvtárs. Tán vegye úgy, mert bizonyára úgy is veszi, mintha egy öreg firkász meg sem írta volna ezeket. De valamit mégis el kell mondanom. Még valamit, ami a borongást illeti. Mert volt egy álmom. (Igaz, a zentai Aranka néni megjegyezte egyszer, hogy csak bolond ember meséli el az álmát. Hát tetszek gógyósnak.)
Álmomban sosem látott öregapám - fénykép sincs róla - jelent meg előttem. 1914-ben ő is a szabadkai 86-os gyalogezredbe vonult be, otthon hagyva fiatal feleségét, négy gyermekét és két zsák búzát. Sohasem tért vissza, két évre rá ott veszett az orosz fronton. A nagy Bruszilov tábornok irányította ellentámadásnál egy gránát vágta le a fejét. Nos, róla álmodtam, arról a nagyapáról, aki soha nem foghatta meg kezem, soha nem mesélhetett nekem. S ha hiszi, ha nem, álmomban megmozdulni láttam az orosz síkság termőföldjét. Alatta a tömegsír. Megfordultak - Mikulás napján - sírjukban az elesett honvédek, a volt magyar állampolgárok. Persze, a rossz hír hallatán lettek haló poraikban nyugtalanok.
No de félre az álmokkal, ne borongjunk. Spongyát rá...
Utóirat: És kellemes karácsonyi ünnepeket határon innen és túl.