Vulkánkitörés vethet majd véget civilizációnk fejlődésének, de az is lehet, hogy az emberiség pusztítja el önmagát a felelőtlen magatartásával. A kozmosz is változik, végül maga az éltető Nap fogja majd bolygónkat beszippantani, legalábbis erre a következtésre jutottak a kutatók. Addig azonban van még néhány millió évünk.

Sokan még mindig eltúlzottnak és megalapozatlannak vélik a vészharangok kongatását. A vidéken élők talán nem is érzékelik olyan mértékben a környezetpusztítást. A városi ember pedig azt tapasztalhatja, hogy elég csak elhagyni az urbánus területeket, és máris többé-kevésbé háborítatlannak tűnő természeti környezetben találja magát. Ilyenkor úgy tűnik, hogy rengeteg hely van még öreg bolygónkon, és megmosolyogják azokat, akik arra figyelmeztetnek, hogy az emberiség már a XX. században kinőtte. Tudni kell azonban, hogy ez esetben a kinőttük szó nem fizikai, sem pedig földrajzi értelemben értendő. A kinőttük ebben az esetben egyfajta összemérhetőséget jelent. Ha pedig így szemléljük a dolgokat, elgondolkodtató megállapításokra juthatunk. A még létező természetes ökoszisztémát kellene valamilyen módon összemérni az emberi társadalommal, ezek egymásra gyakorolt kölcsönhatásait kellene vizsgálni.

Murphy szállóigévé vált törvénye szerint „ami elromolhat, az el is romlik”. De gyakran halljuk, hogy Murphy más törvényeire is hivatkoznak az emberek. De ki is volt ő valójában? Az „ami elromolhat, az el is romlik” megfigyelést bizonyos források szerint először 1952-ben Anne Roe említi, aki akkor egy általa meg nem nevezett fizikust idézett. Később kiderítették, hogy a szálak nagy valószínűséggel Edward Murphy amerikai mérnökhöz vezetnek, aki 1948-ban az Egyesült Államokban egy légi támaszponton végzett kísérletsorozat során mondta ki ezeket a szavakat. A gyorsulásnak az emberi szervezetre kifejtett hatását vizsgálta éppen, amikor a rosszul felszerelt mérőműszerek miatt a kísérletet meg kellett ismételni. De szintén Murphynek tulajdonítják a mondást, mely szerint „az emberek és az államok csak akkor cselekszenek észszerűen, ha már minden egyéb más lehetőséget kimerítettek”. Albert Einstein viszont azt mondta, „két dolog van, ami végtelennek látszik: az első a világegyetem, a másik pedig az emberi butaság”. Állítólag azt is hozzátette, hogy az előbbiben, tehát a világegyetem végtelen mivoltában nem teljesen biztos. Ha megnézzük, mi történik bolygónkon, Murphy és Einstein megállapításai is beigazolódni látszanak. Lassan minden kezd elromlani, úgy tűnik, az emberek és az államok sem cselekszenek észszerűen. Az emberi butaság, ostobaság és kapzsiság valóban határtalannak tűnik. Gátlástalanul szennyezzük a vizet, a földet, a levegőt. Naponta elpusztítunk több ezer hektárnyi őserdőt, kiirtunk néhány fajt, mintha nem tudnánk, hogy eltűnésükkel magunk is egyre védtelenebbé válunk.

A túlélés, a most és itt filozófiája bizonyos szempontból érthető. De nem lenne szabad elfelejteni, hogy gyermekeink és unokáink is még itt szeretnének élni. A háború még tart, és az elemzők szerint ez egészen addig lesz így, amíg a profitra éhes fegyvergyártók és kereskedők meg nem kötik a tíz–tizenöt évre vonatkozó szerződéseiket, bebiztosítva a jövőjüket. Nem tudják talán, hogy nem bebiztosítják, hanem éppen bizonytalanná teszik.