— Figyelemmel kísérem a rovatban megjelent élettörténeteket, és sokszor megmosolyogtam, ha a mesélő azt állította, az olvasók okulásáért állt nyilvánosság elé — kezdi. — Én nem azért mondom el a történetem, hogy mások tanuljanak belőle. De ha így lesz, azt sem tartom hibának. Én most is szerelmes vagyok, és ebből nem csinálok titkot. Azt hiszem, minden embernek joga van arra, hogy megélje ezt a felemelő, sokszor kínzó, andalító érzést, kortól függetlenül. Én szerelem nélkül mentem férjhez. Az anyám úgy ítélte meg a kérőt, hogy nagyon jóravaló ember (még egy pohár bort sem ivott meg, amikor eljött bemutatkozni), akit férjnek szánt a Teremtő. Szerettem a társaságot, de sosem akadt meg a szemem egyetlen férfin sem, pedig már huszonhat éves voltam. Anya választottjával néhány hónap múlva házasságot kötöttem. Úgy gondolta, ha már nem vagyok szerelmes, legalább jó emberhez menjek, hogy számomra is elviselhető legyen a közös élet.

A férjemnek volt egy étterme, melyet az apjától örökölt. Jó helyen volt, és hozott annyi jövedelmet, hogy nem kellett mellette máshol dolgoznunk. Iker kislányokat szültem, akiket szépen felneveltünk, iskoláztattunk, lakást vettünk nekik. Az idősebb Kecskeméten él, a fiatalabb Újvidéken végezte el az egyetemet, és a diploma megszerzése után ott is maradt. A férjem egy influenzajárvány idején halt meg, a lányok akkor egyetemisták voltak. Az volt a szerencsém, hogy a férjem mellett dolgoztam az étteremben, így nem volt különösebben nehéz, hogy a halála után is tovább működtessem. Igaz, eleinte nem volt könnyű a bevásárlás, irányítás, kalkulálás, de gyorsan belejöttem. Azt hiszem, csak akkor kezdtem úgy nézni magamra, mint egy nőre, amikor teljes gőzzel vetettem bele magam a munkába. Hetente jártam fodrászhoz, a gyász levetése után egy kicsit merészebb ruhákat is vásároltam. Egyszóval élni kezdtem egy számomra ismeretlen életet. Nem tudom, miért, de az étterem forgalma jelentősen nőtt, nem voltak anyagi gondjaim. Rendbe hoztam a családi házat, autót vettem, de rengeteget dolgoztam is. A lányok időnként hazajöttek, elsősorban azért, hogy jól kibeszélgessük magunkat. A fiatalabb sokszor mondta: anyu, ideje volna már, hogy egy kicsit boldog is legyél. Akkor úgy éreztem, boldog is vagyok, egészen addig, amíg ő meg nem jelent.

Egy este négy férfiból álló társaság ült le a kerthelyiségbe, közülük kettőt ismertem. Egy kicsit spiccesek voltak, de nem voltak sem tolakodóak, sem agresszívek. Eleinte csak tréfálkoztak, oda-odaszólva nekem is, aztán fizettek és elmentek. Néhány nap múlva az egyikük, akit nem ismertem, megjelent az étteremben. Megivott egy üdítőt, beszélgettünk. Eljött másnap, harmadnap is, végül már hiányzott, ha 3 óra körül nem dugta be a fejét a konyhába egy nagy Szevasztok! kíséretében. Ez tizennégy évvel ezelőtt volt. Lassan ismerkedtünk. Megtudtam, hogy elvált, van két felnőtt gyermeke, lakása, szülei, öccse. Nem emlékszem, kérdezte-e, hogy bejöhet-e a házamba, de mire feleszméltem, a fürdőszobában volt a fogkeféje, az ajtóra akasztva a pizsamája. A lányaim szerint valósággal kivirultam. Mindennek tudtam örülni, semmi nem esett nehezemre. Mivel ő nem volt munkaviszonyban, átvette az étterem körüli dolgokat, bevásárolt, szervezett stb. Hosszú idő múlt el, mire rájöttem, hogy a szerelem sem fenékig tejfel. Elsősorban a szülei nemtetszését kellett elfogadnom. A gyerekei pedig egyszerűen utáltak. Ha megjelentünk együtt, a gyerekei szó nélkül eltűntek. Eleinte csak zavart, de később fájt és sértett. Az különösen rosszul érintett, amikor rájöttem, hogy az éttermem jövedelmét nem könyveli tisztességesen, annyit vesz el magának, amennyit megkíván. Amikor szóvá tettem, megsértődött, és elköltözött tőlem. Nagyon hiányzott, és néhány nap múlva kibékültünk. De sajnos az összezördülések egyre gyakoribbak lettek, a mosolyszünetek egyre hosszabbak. A fiatalabb lányok lakodalmát közösen rendeztük, de utána ismét megszakadt a kapcsolat. Megpróbáltam józan ésszel elemezni a dolgokat. Ráeszméltem, hogy mindennek ellenére még mindig mágneses erővel vonz engem. Most se veled, se nélküled kapcsolatban vagyunk. Ha nagyon hiányzunk egymásnak, néhány hétig együtt vagyunk. Aztán ismét elválunk. Közben mindketten szenvedünk — és kibékülünk. Nem tudom, kitart-e ez a laza viszony életem végéig. Annyi biztos, hogy engem még így is, megszakításokkal, boldoggá tesz. És mindennél világosabban bizonyítja, hogy egyszer az életben úgyis beköszönt hozzánk a szerelem, még ha úgy hívjuk is: időskori fellángolás.