Első bemutatóját Zentán a Múzeumok Éjszakája programsorozat keretében tartották meg, a kiadó Beszélgetések a vulkán alatt című irodalmi rendezvénysorozat jubileumi, kétszázadik beszélgetéseként. A szerzőt kritikai és olvasói hatásokról kérdeztük…


Fotó: Beszédes István

* Az írói pályád prózával, drámával indult, verset később kezdtél írni. Általában fordított a sorrend, kamaszkorban törnek elő lázadó verssorok…

— Igazából már jóval kamaszkorom előtt tudtam, hogy írni szeretnék. Tíz-tizenegy évesen mindenfélével teleírtam egy füzetet, én azokat verseknek neveztem, de szerencsére a füzettel együtt elkallódtak. Később több regénybe is belekezdtem. Volt egy hosszú időszak, amikor mindenáron indiánregényt akartam írni, gondolom, a Bőrharisnya-történetek hatására. Eljutottam néhány oldalig, de gyorsan ráuntam a dologra. Aztán elsős gimnazistaként a Képes Ifjúság hasábjain rám köszönt egyik ismerősöm novellája, ekkor újra feltámadt bennem a versenyszellem, úgy gondoltam, ilyet én is tudok. Körülbelül tíz novella jött ki belőlem, azóta egy sem. Kaptam egy felkérést is a szenttamási diákszínjátszó csoport vezetőitől, hogy ha van kedvem, írjak nekik színdarabot. Nekem pedig volt hozzá kedvem, örülök, hogy kipróbáltam, egy drámapályázat keretében felkerült egy felületre, azóta is kapok visszajelzéseket, nagy sikereket aratnak vele ilyen-olyan iskolai rendezvényeken. De ha belegondolok, mindig is a versek érdekeltek. Ez elsősorban alkati kérdés. Mondjuk, én elég lusta vagyok a prózaíráshoz.

* Egy érettebb korú férfiember is megirigyelhetné azt a bátorságot, amellyel viszonyultál az alkotómunkához, merültél magadba ezekért a súlyos és mély sorokért. Hogyan és mennyi ideig íródott a kötet?

— Nagyjából két évig. Először is a kötet alapkoncepciója volt meg, utána már csak versek kellettek hozzá. A legelső verseimet Szögi Csabának küldtem el, látott bennük valamit, biztatott, ez így vitt tovább. Szerencsére elég hamar beláttam, hogy egy verseskötet megírásához kemény munkára és tudatosságra van szükség. Elkerültem a sárvári diákírók táborába, az is sokat segített. Lassan megtanultam kiszúrni az elrontott sorokat. Volt egy csomó rossz versem, melyekkel nem tudtam mit kezdeni, így folyamatosan írtam helyettük az újakat. A kötetbe végül, néhány darab kivételével, az elmúlt egy évben íródottak kerültek be. Igyekszem a könyvemet is egy soha véget nem érő tanulási folyamat részeként felfogni.

* A kötet Fogantatás, Alaprajz, Nappali, Fürdőszoba, Konyha, Hálószoba, Fél téglák, Poggyász, A kilencedik hónap című ciklusai otthonként értelmezik, írják le az anyaméhet. Fejlődéstörténet(ed) ez?

— Úgy érzem, elsősorban az otthonkeresés a kötet mozgatója. Természetes, hogy ennyi idősen az ember még nem érzi magát otthon, a helyét keresi. Ha a kötet fejlődéstörténet, akkor is csak egy állomás. Húszévesen én ennyit láttam, ennyit vélek érteni a világból. Nagyon személyes kötet lett, melyet nem szeretnék aktualizálni. Ha jól megírtam, az olvasó fel tudja majd tölteni a saját értelmezésével. Az adni akarás gesztusa is hajt.

* Bakos Anita illusztrálta a könyved. Meg vagy elégedve a kép és a szöveg összhatásával?

— Az illusztrációknak is megvan a saját történetük. Anita egy Wehrmacht-katona által írt kalandregényt használt fel a munkáihoz, szabad fordításban Matróz hajó nélkül a címe, a Google-fordító szerint a szerző neve Feszes Ferenc. Izgalmas, hogy egy ilyen könyv kelt életre az enyémben. Anita munkái is intimek, de a két személyes történet képes összeállni egy egésszé, ebben pedig Beszédes Istvánnak, a kötet gondozójának elvitathatatlan az érdeme. Örülök, hogy Anitával és az ő saját kis történetével oszthattam meg a könyvet.

* Keresztury Tibor egyebek közt ezt írja a Litera irodalmi portálon megjelent verseidet ajánlva: „Egy kész költő, szokatlanul magas átlagnívón, döbbenetes rátalálásokkal, korán megélt fájdalmakkal — egyszerre drámaian megindító és önreflexív módon visszafogott...” Hogyan hat rád az elismerés, illetve mennyire fontos számodra a szakma vagy az olvasó véleménye?

— Ha valaki művészettel foglalkozik, mondjuk, verseket ír, hozzá kell szoknia az egyszer fent, egyszer lent érzéséhez. Hogy költő vagy-e, az elsősorban az olvasóban dől el, őt pedig nem lehet átverni. Sokszor érzed, hogy akár tőled függetlenül is elővesznek vagy éppen elfelejtenek. Én mindebből nyilván keveset éltem még meg, de igyekszem hozzászoktatni magamat a gondolathoz, hogy lesz ilyen. Olyan típus vagyok, aki sokat tud rágódni bármilyen véleményen, de az összes kritika közül az önkritika számít a legtöbbet. Amikor leülsz írni, egyedül vagy, az éppen készülő verset pedig nem érdekli, hogy ki mit mondott az előzőekről.  

* Könnyen „engedted el” a kéziratot?

— Nem foglalkoztam sokat ezzel a kérdéssel, voltak határidők, melyeket be kellett tartanom. Beszédes Istvánnal szerencsém volt, ő ki tudta várni, hogy a kézirat beérjen.

* A zEtna a könyved gondozója, tagja vagy a Híd Körnek. Mi a véleményed az irodalmi alkotóközösségekről, (együtt)hatásokról?

— Az irodalom számos példát tud felmutatni, amikor fiatal, kezdő alkotók csoportosan kívánnak színre lépni. Az ilyen alkotóközösségeknek egymás támogatásáról, építéséről kell szólniuk. Az irodalom eleve nincs olyan helyzetben, hogy csak magával törődjön. Saját érdekében kell állandóan nyitnia. Egy kisebbségi irodalomra ez még inkább igaz. Fontosnak tartom, hogy az egésznek legyen egy megfogható része, amikor egymás közelében élő alkotók összeülnek, és emberileg is tudnak hatni egymásra.

* Min dolgozol, van-e új kötetterv?

— Egyelőre ilyesmiről nincs szó. Új versek persze vannak, de a következő kötetről még nincs elképzelésem. Sokat szeretnék publikálni. Aztán meglátjuk.