— Nem igazán tudom, miért kívántam megszólalni a rovatban — mondja a sápadt, idős asszony, miközben igyekszik megtartani az egyensúlyát, míg a székhez közeledik. — Na, így már sokkal jobb. Gond van az egyensúlyommal, a járásom egy kacsa totyogására hasonlít, de azért még elmegyek egyedül piacra, időnként templomba. A temetőbe már nagyon ritkán járok, huszonkét éve, hogy meghalt a férjem. Eleinte hetente, később havonta mentem, de ahogy múlt az idő, egyre világosabbá vált, hogy a férjem azért „lépett le” idejében, hogy öregségünkre ne kelljen a nyavalygásomat hallgatnia. Pedig ha élne, egyetlen zokszó sem hagyná el az ajkamat, hiszen több évtizedet húztunk le együtt, mindig megtaláltuk a közös nevezőt, még akkor is, ha nem egyezett a véleményünk. Szép házasságot éltünk. Egyedüli bánatunk az volt, hogy nem lehetett gyerekünk. Elég fiatalon kerültünk össze, ezért az első tíz évet még türelmesen végigvártuk, hátha megtalál bennünket a gólya. Tíz év után úgy határoztunk, hogy nem kezdünk egy véget nem érő kivizsgálássorozatba, s így nem tudjuk meg, melyikünk a felelős, nem okoljuk majd egymást. Sorsunkat ketten választottuk, hát mindent, amit elénk gördített, közösen igyekeztünk elviselni.

Én egy egyszerű parasztcsalád első gyereke voltam, három év múlva megszületett az öcsém. Iskolába jártunk, nyári szünetben segítettünk a szüleinknek a 10 hold föld megmunkálásában. Középiskolát fejeztünk be: én kereskedelmit, az öcsém pedig vegyészetit. Utána gyorsan kaptam munkát a kereskedelemben. Mindössze három évet dolgoztam kereskedőként, majd bekerültem az igazgatóságra, és a kommerciális osztályon lettem tisztviselő, onnan is mentem nyugdíjba. A munkahelyemen ismertem meg a férjemet, aki egy levitézlett gazdag család sarja volt. Öten voltak testvérek, négy lány és ő, az egyetlen férfiivadék, akitől a szülei elvárták, hogy rangban hozzáillő lány legyen a felesége, és legalább három fiúgyereke szülessen, aki tovább élteti a hangzatos családnevet. Nem tudom, miért, de a férjem nővérei szívből utáltak. Tudja, ha nem velem történtek volna ezek a dolgok, el sem hinném. Szerencsém volt, hogy a férjem nem hallgatott a családra. Mi elterveztük az életünket gyerek nélkül, belenyugodtunk a sors akaratába. Telket vettünk, felépítettük rá ezt a háromszobás családi házat, új autónk volt, évente jártunk tengerre, egyszóval egymásnak és az élet nyújtotta apró örömöknek éltünk.

A férjem nővéreinek a gyerekei közben középiskolások lettek, a tanyáról a nyolc gyerek közül öt nálunk lakott közben, persze úgy, hogy az iskola költségeit is mi fedeztük. A nyári szünet idején, amikor a gyerekek otthon voltak, a férjemmel kiültünk a csinos, fedett teraszunk lépcsőjére. A férjem — mintha érezte volna — gyakran mondta: Ha én már nem leszek, te egyedül üldögélsz a terasz lépcsőjén, és akkor majd beszélgetünk. Alig múlt ötvenéves, amikor hirtelen meghalt. Én teljesen elvesztem. Sem az öcsémnek, sem a szüleimnek nem panaszkodtam, úgy gondoltam, megvan mindenkinek a maga keresztje, hát cipelje egyedül. És az egyedüllét rávitt az ivásra. Megtörtént, hogy munka után a küszöbön ülve úgy berúgtam, hogy ott aludtam el, reggel csak lezuhanyoztam, és mentem munkára.

A férjem halála után a rokonsága megtöltötte a termet a hagyatéki tárgyaláson, és mindenki követelt tőlem valamit: a házunk egy részét, az autót, a könyvtárunkat, a hétvégi házat. Mivel mindent én örököltem, négyen polgári pert indítottak ellenem. Több mint három évig pereskedtünk, mire megértették, hogy semmit sem vehetnek el tőlem, mert mindent a férjemmel közösen szereztünk. Én halálosan belefáradtam a bírósági perekbe, az ócsárlás hallgatásába. Azt hiszem, csak az érti ezt, akit hozzám hasonlóan egyedül ért utol az öregség. Az öcsémnek vannak ugyan gyerekei, de annyira elidegenedtek tőlem, hogy legfeljebb a születésnapomra vagy a karácsonyi vacsorára jönnek el hozzám. Volt egy munkatársnőm, akivel nagyon szépen megértettük egymást. Három gyereke volt, három fiú, akikkel sokszor volt probléma. Ilyenkor mindig azt mondta: Tudod, sokszor elgondolkodom, kinek jobb, nekem vagy neked. Azért ha esténként kiülök a küszöbre, a szörpömet iszogatva a sötétedő égre nézek, és kérdezem a férjemtől, milyen neki ott fenn. Mert nekem itt nagyon rossz. Sem a ráncok, sem a nehéz járás, sem a feledékenység nem fáj. Kellemetlen, de az évek velejárója. Az viszont nagyon fáj, hogy sok gyereket küldtünk a házunkból haza kész emberként, akit a férjem és én vezettünk az útra. És most, hetvenen felül akármi is bánt, a küszöbön csak egyedül ülök.