Mindig jólesik a főszerkesztőnek, a szerkesztőnek, az újságírónak - az újságkészítőnek -, ha az Olvasó levéllel fordul hozzá, a lapot dicséri vagy bírálja - tehát jelzi, hogy fontos a számára. Természetesen ez csak akkor érvényes, ha az Olvasó a véleményéhez, észrevételeihez a nevét is adja. Névtelen levélnek általában a szemétkosárban a helye.
Különösen kedves a főszerkesztő szívének az olyan levél, amelyben a lap olvasója az újságra tett megjegyzései mellett a közösségnek is üzen, amelynek a lap készül. Bátorítja, biztatja vagy éppen szeretettel ostorozza azt. Kiváltképpen fontos ez a kisebbségi létben, ahol minden mondatnak, minden megjegyzésnek nagyobb nyomatéka van.
Ilyen szívemnek kedves levelet kaptam a minap Siófokról, Tóth Árpádnétól, született Latyák Máriától. Aki a földink, hiszen itt a Délvidéken látta meg a napvilágot, mégpedig Bajsa falujában. Kisgyermekként sodorta el a sors szülőföldjéről az anyaországba, de levele tanúsága szerint a szíve itt maradt velünk, vajdasági magyarokkal. Olyan szeretettel szól helytállásunkról, az anyaországban és a világban elért sikereinkről, hogy az már egyenesen megható. Erőt ad nekünk az ilyen levél a mindennapi kapaszkodáshoz.
Bevallom ezt is: az anyaországi közállapotokról rajzolt meglehetősen lesújtó kép jelentős részével magam is egyetértek. Nem mindennel, persze, hiszen odaát is élnek nagyszerű emberek, testvéreink, barátaink, önzetlen támogatóink a kisebbségi sorsban, s 2004. december 5-én sem mindenki taszított el bennünket magától. Tóth Árpádné, született Latyák Mária levele, helyzetelemzése óhatatlanul egyik kedves versemet, Reményik Sándor Keserű szívvel című nagyszerű költeményét juttatja eszembe, amelyet többször idéztem már vezércikkeimben, jegyzeteimben. Engedje meg az Olvasó, hogy néhány sorát most is idejegyezzem:

Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog.
(...)
Bennünket összekalapált a bánat, -
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.

Kedves Tóth Árpádné, köszönjük levelét, természetesen teljes terjedelmében, minden változtatás nélkül közöljük. Azon túl, hogy a szülőföldjéhez való változatlan ragaszkodása, a rólunk papírra vetett kedvező véleménye nagyon jólesik, s fogyatkozó kisközösségünknek erőt ad a küzdelemhez, lám, alkalmat nyújtott arra is, hogy néhány gondolatot magunk is megfogalmazzunk közös dolgainkról, együvé tartozásunkról.
A magyarok Istene tartsa meg Önt és kedves családját jó egészségben: